„Sosem
rajongtam a szappanoperákért. Talán azért, mert a St. Oswald maga is egy
végtelenbe nyúló dráma kicsi, de heves közösségünkkel, jövés-menésünkkel, konfliktusainkkal,
haláleseteinkkel. Ismertem Mestereket, akik néha évekig nem voltak hajlandók
szóba állni egymással olyan viszonylag jelentéktelen ügy miatt, hogy egy
kolléga engedély nélkül elvitte a terméből a lábtörlőt.”
Hát ez is elérkezett. Joanne Harris
tényleg addig nyújtotta a St. Oswald rejtélyeinek sorát, hogy az utolsó részre
sikerült majdnem annyira irritálóvá válnia, mint egy szappanopera sokadik
évadának. Vagy csak én öregedtem ki belőle. Amikor láttam, hogy újabb kötet
jelenik meg az írónő iskolai krimijei sorában, volt bennem némi kétely: vajon
kell-e ez nekem, tudom-e még ugyanazzal a lelkesedéssel olvasni, mint anno az Urak és játékosokat, van-e még ebben a sztoriban elég muníció, egyáltalán,
Harris és én kompatibilisek vagyunk-e még? Az igazi rajongásom az írónő művei
iránt tíz-tizenöt évvel ezelőttre tehető, s azóta annyit változott az olvasói
ízlésem is…
Nos, ez az eset, amikor a bizonytalanságom
jogos volt, és bár nem mondhatnám, hogy megbántam, hogy elolvastam, mert jól
szórakoztam, és bizonyos pontjain eléggé beszippantott, de nem kerül az
újraolvasandók közé. Abban is kételkedem, hogy fél év múlva emlékezni fogok a
nagy rejtélyre. Sajnos.
Mert persze ezúttal is egy rejtéllyel
indítunk: az előző tanév felfordulása után nem csekély mértékben megváltozott
St. Oswald Akadémia (már nem Fiúiskola)
új melléképületének építési területén néhány diák egy gyanúsan holttestre
emlékeztető kupacot vél felfedezni – mit ad isten, ők épp Roy Straitley kedvenc
diákjai, akik sietnek is az öreg latinprof tudtára adni, hogy itt bizony új,
talán minden eddiginél nagyobb kaland ígérete sejlik fel a láthatáron. Mert mi
más lenne egy építkezési gödörben talált több évtizedes holttest egy rakás
kamaszgyereknek, mint kaland, rejtély, izgalom? Az egyre öregebb, az előző évi
kalandoktól már éppen eléggé megviselt és újabb, szeretett iskolája múltjának
sebeit feltépő rejtélyt a háta közepére sem kívánó Straitley kötelességtudóan
tájékoztatja az új igazgatónőt – kinek dicsőséges uralmát mi sem
veszélyeztethetné jobban, mint egy ilyen, nyomozást, botrányt, az építkezés
leállását, a támogatások elveszítését eredményező felfedezés.
Így hát La Buckfast, a St. Oswald első női
igazgatója, aki puszta létével megtestesít mindent, amit eme ősi szentély őrzői
megvetnek, ahelyett, hogy rögvest értesítené a hatóságokat, mesélni kezd. Mesét
egy kislányról, akinek a bátyja rejtélyes körülmények közt tűnt el a rivális
iskola, a King Henry termeiből. Mesét egy fiatal nőről, akinek meg kellett
küzdenie a szülei hideg gyászával, a külvilág értetlenségével, a férfi kollégák
lenézésével, a rendszerrel, amely egy fiatal, egyedülálló anyának sosem
szavazna bizalmat; hogy hányszor kellett megalkudnia, hátsó ajtókon beosonnia,
bekúsznia mint pók a kulcslyukon, mire katedrát, elismerést, tudományos
karriert, hatalmat kaphatott. Mesét egy csalóról, aki gátlástalanul kihasznál
öregeket, lelki sérülteket, aki képes magát az eltűnt fiúnak kiadni és
megfosztani a szülőket minden pénzüktől. Mesét egy véletlenül lett gyilkosról,
aki maga sem tudja, hogy úszott meg mindent.
Seherezádé mesél itt az életéért – bár túlzó
a párhuzam, annyit sulykolja belénk az írónő, hogy mi sem tudjuk másként tekinteni,
mint egy életre-halálra szóló játszmát. La Buckfast, Rebecca, Becky tudja, hogy
minden apró morzsával csak jobban felkelti Straitley érdeklődését – Straitley meg
tudja, hogy minél tovább hagyja mesélni, annál jobban belegabalyodik a történetbe,
annál tovább hever felfedezetlenül a holttest az építkezésen, annál nagyobb
valószínűséggel temetik betonba, mire ő leleplezhetne bármit. Vagy bárkit.
Mi meg olvassuk a kettejük csipkelődésébe illesztett
visszaemlékezéseket – két, egyaránt megbízhatatlan elbeszélő, egyik a kor és a
betegség miatt emlékszik hiányosan, másikuk annyi titkot őriz, hogy már maga
sem tudja, mi az igazság. Rejtély bontakozik itt, sötét, súlyos, amit a
gyermeki képzelet csak még rémisztőbbé, már-már túlvilágivá fest – valójában papírvékony,
ostoba balesetek sorozata. Két nagy baj van a regénnyel. Az egyik, hogy a
csavar félúton oly könnyedén kitalálható, hogy az már szinte bántó – és még
csak súlyt sem sikerül neki adni, csak vállat vonunk, hogy hát ja, van ilyen,
balesetek történnek, a gyermeki képzelet meg olyan, amilyen, egyébként meg kis
görény mind, szóval úgy kell nekik. A másik, hogy Straitley és Becky esti
szeánszai, a mese kibontakozása annyira túlírt, hogy az már művészet az amúgy
nem olyan vaskos négyszáz oldalon. Ráadásul mindkét szereplő unalmas. Straitley
az első kötetben szerethető vén bútordarab volt, aki a megszokott rutinokhoz, a
szúette bútoraihoz és a St. Oswald hagyományaihoz való mulatságos ragaszkodása
ellenére élénk, szellemes, csodálatra méltó tanár és mentor tudott lenni.
Mostanra csak egy zsémbelődő, gyengélkedő, a múltbeli dicsőségen merengő
vénember lett. Becky pedig, akit megtört az élet, aki annyi mindenen ment
keresztül, aki valójában csillogó és erős is lehetne, annyira belevész a saját
Seherezádé-szerepébe, hogy teljesen elszürkül a meséje mellett. Szürke. Az
egész történet az, piszkos, unalmas szürke, mint egy építkezés felásott
gödreiben gyűlő esővíz, benne egy halom hordalékkal, mit vagy a föld mélye
rejtett, vagy a szél fútta ide, vagy felelőtlen diákok dobálták bele. Némelyik
rejthetne egy igazi kalandot, rejtélyt, izgalmat. De legtöbbje simán csak
szemét.
Abból a szempontból persze igazságtalan
vagyok, hogy Harris még mindig képes elragadni az olvasót, olvasmányos,
szórakoztató, két kánikulai délután alatt könnyen fogyasztható kis krimi. Csak
az előzmények ismeretében ez így édeskevés. Arra viszont jó volt, hogy
meggyőzzön: újra kell olvasnom az előző két könyvet. Egyrészt, jó lenne a három
kötetet egyben látva összefűzni a szálakat; másrészt, kíváncsi vagyok, hogy az Urak
és játékosokígy tizennégy évvel az első olvasás után milyen hatással
lesz rám. Derüljön ki, hogy valóban miről van szó: Harris fáradt ki, vagy én öregedtem
ki a regényeiből.
Kiadó: Libri Fordító: Szűr-Szabó Katalin
