Naná… A TÉMÁZUNK rovat terítékén a következő fogás az úgynevezett „irodalmi bakancslista” – avagy van-e egyáltalán, ha igen, mi is ez, mi kerül rá és miért és hogyan, és akkor ez most tényleg azt jelenti, hogy „muszáj” olvasni őket vagy lehet ezt az egészet picit azért lazábban is kezelni? Lehet hát. Amikor felvetődött a téma, szinte egyöntetűen megszavaztuk – aztán amikor eldőlt, hogy tényleg ez lesz, csak pislogtunk egymásra virtuális kis játszóterünkön, hogy jó-jó, ez egy tök jó téma, de mégis miről fogunk írni? Nem uncsi kicsit végeérhetetlen listákat gyártani „kihagyhatatlan” remekművekből, melyeket egyszer az életben muszáj…? És hát milyen hülyeség ez már, ha valamit felteszünk „A” bakancslistára, akkor az kap valamiféle „kötelező” jelleget, ami onnantól kezdve állandó lelkifurdalást generál, mert mi van, ha holnap elüt a villamos és milyen gáz már, hogy nem olvastam el a kötelezőimet… Hát ez így nem megy. Aztán elfajultak a dolgok, és röpködtek az ötletek, mert hát az irodalom – na jó, széles értelemben véve – nem csak annyiból áll, hogy „olvasd már el azt a büdös könyvet”, hanem élményekből, vágyakból, érzésekből, melyeket adhat egy találkozás, egy új és kincset érő zsákmány, egy hely akár (hogy innen hogyan jutottunk el odáig, hogy mely íróemberekkel gyűrnénk össze egy-két lepedőt, azt inkább borítsa a feledés jótékony homálya…).
Szóval listák. Nekem tulajdonképpen könnyű dolgom van, mert notórius listázó vagyok: mániásan, már-már egészségtelenül hajlamos vagyok listákba szedni vágyakat, olvasnivalókat, vennivalókat, kiadásokat, bevételeket, hiányokat, sérelmeket egyaránt. Nem mindig jó ez, higgyétek el. Pláne ha olyan eredendően negatív alkattal párosul, mint az enyém, aki ha elkezdi pontokba szedni, hogy mely könyveket szeretné egyszer az életben tényleg elolvasni, néhány vargabetűvel pikk-pakk eljut odáig, hogy egész eddigi életében nem olvasott semmi fontosat, és tulajdonképpen hiábavaló volt az a sok szemrontó év… Ez van, nincs mit tenni – mondom én, hogy a listák egészségtelenek. Épp ezért nem is pötyögöm be ide azt a száznál több címet, amit egyszer ténylegnagyon szeretnék, inkább csak meglibbentek afféle impressziókat arról, milyen elvetemült vágyaim is vannak nekem.
Könyvek, amiket olvasnék
Vannak azért persze „klasszikus” vágyak – azon könyvek például, melyekre azt szokták mondani, az ember vagy gimis korában olvassa, amikor fogékony a hosszú, lassú, nagyívű történetekre (és különben is, a hosszú, unalmas, forró nyári szünetek pont kapóra jönnek); vagy (esetleg újra) nyugdíjasként, amikor ideje mint a tenger, és úgymond „visszalassul” a klasszikusok tempójához. Nálam ebbe a kategóriába tartozik például A nyomorultak, amit még soha, de egyszer mindenképpen szeretném, a Middlemarch, a Háború és béke (újra), az összes Dosztojevszkij (újra), Dickens művei, melyeket eddig kerültem, és sajna perpillanat el nem tudom képzelni hogy a hetes buszon cígöljem őket, megállóról megállóra megszakítva az olvasást, de egyszer jó lenne, Shakespeareösszes drámái (fiatalon utáltam drámát olvasni, amit csak lehetett, ellógtam, most meg nem tudom rávenni magam, annyi a friss). De ha már itt tartunk, egyszer Jókai némelyik könyvét is újraolvasnám, pusztán azért, hogy megtapasztaljam, tényleg olyan elviselhetetlenek-e mint gimiben (bocs…). Ezek amolyan „illene, de fogalmam sincs, hogy valaha ráveszem-e magam” vágyak. (Nehezítő körülmény, hogy jelen állás szerint az én generációm ráérős nyugdíjaskorról még csak nem is álmodhat, szóval...)
Aztán vannak a némiképp konkrétabb vágyak, melyek csak a megfelelő alkalomra várnak, hogy beteljesülhessenek. Ilyen a KarneválHamvas Bélától, Zoli egyik megkerülhetetlen „bibliája”, amihez leginkább bátorság kéne – előle mindig gyáván elsunnyogok. Vagy Az eltűnt idő nyomában, ami folyamatosan birizgál, de fogalmam sincs, hogy imádnám vagy utálnám-e és tartok tőle, hogy a túl nagy várakozás fogja megölni az élményt. Vagy Az ezeregyéjszaka meséi, amit bármikor olvasnék, egyedül az tart vissza, hogy nincs meg a szép hétkötetes teljes kiadás, és csak azt vagyok hajlandó… De sorolhatok némiképp könnyedebb, hogyúgymondjam, populárisabb vágyakat is: a Hyperion-ciklus például már nagyon szemez velem a polcról, ugrásra készen várja, hogy egyszer gyenge pillanatomban találjon, mert tudja, hogy kíváncsi vagyok rá, csak elriaszt az a nagyjából háromezer oldal. Ráadásul szorosan mellette a polcon ott figyel egy halom Dick meg Bradbury meg Banks, és mivel tudják, hogy ha egyszer elgyengülök, nem menekülök a sci-fitől, mintha még noszogatnák is Hyperionékat, hogy ugorjanak már rám. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a szépirodalom polcon meg ott húzza az orrát a Súlyszivárvány, a Szabó Magda-összes, a Rushdie-k meg az eddig nem olvasott Murakamik, mert meg vannak sértődve, amiért hanyagolom őket holmi spekulatív fikcióért.
Ilyen ez, vágyak jönnek-mennek, kevés az igazán állandó – a fentiek többsége azért már jó ideje az, és úgy hiszem, az is marad. Rájuk egészen biztosan sor kerül egyszer. Ám ha már olvasás, és vágyak, akkor a legeslegnagyobb, az „igazi” bakancslista, ami nélkül valóban eléggé rosszul esne, ha meg kéne halnom (de milyen hülyeség már ez a bakancslista kifejezés…), az Virginia Woolfösszes megjelent írásának megismerése. Többször írtam már arról, mennyire dühít a magyar Woolf-kiadás erősen hiányos volta – ezzel együtt sem mondok le arról, hogy egyszer elolvassam az összes naplót, esszét, levelezést, a kritikagyűjteményeket. Namármost, ehhez azért nem ártana vagy megnyerni a lottó ötöst, hogy kiadót alapíthassak és lefordíttassam-kiadjam saját kedvtelésemre, vagy megtanulni rohadt jól angolul (Woolf nehéz szöveg, én meg megrekedtem Harry Potternél). Előbbire kevés esély van, úgyhogy az angoltanulás repülhet is a nem-könyves bakancslistára (csak ne lennék olyan lusta…). És ha már Woolf, akkor egy elegáns átvezetéssel térjünk is a könyves bakancslista második pontjára, azaz...
…könyvek, melyeket mindenképpen beszereznék
Először is a Woolf-összes, nyilvánvalóan – a naplók öt kötete már a polcomon díszeleg, valaha még volt lehetőségem ilyesmire és megvolt az illúzióm, hogy el tudom olvasni. Nem sikerült, de a motiváció legalább megvan – már csak mellé kéne pakolni az esszék hat kötetét, a levelezések öt kötetét, és a The Common Readert. Igazán semmiség, ugye? S ha ez mind megvan, átnyergelhetünk az egyik igazi, NAGYBETŰS könyves vágyamra – nagyon sokat megadnék egy első kiadású Woolfért, Vanessa Bell illusztrációival. Nem szeretem az antikvár könyveket, sosem voltak igazán gyűjtői ambícióim, nem hoz lázba egy antikvár katalógus – mégis, ha egyszer megtehetném, borzasztóan szeretnék a polcomon tudni egy eredeti, első kiadású Mrs. Dallowayt, mondjuk. Fogalmam sincs egyébként, hogy ezek a kiadások forognak-e odakint antikvár piacon, vagy csak súlyos árveréseken lehet hozzájutni, de hát azt hiszem, ezen ráérünk gondolkodni, ha meglesz az a lottó ötös.
Woolfról ennyit, mert elszomorodom, amiért még mindig nem tudok elég jól angolul hozzá, nyergeljünk át a másik szenvedélyünkre. Rendszeres olvasóink tudhatják, hogy Zolival már-már fanatikus Tolkien-rajongók vagyunk, és biza van nekünk egy impozáns GYŰJTEMÉNYünk is (csupa nagybetűvel), amit lelkesen bővítgetünk. A magyar kiadások száma véges, és bár mindenféle mást is élvezettel pakolunk bele (sőt!), azért mégiscsak a könyv az igazi – s mivel valamirevaló gyűjtőnek kell egy vezérfonal, ami mentén gyűjthet, mi elhatároztuk, hogy megpróbáljuk A Gyűrűk Ura minél több különböző nyelvű kiadását összegyűjteni (nehezítés, hogy mivel abban kevés fantázia van, hogy negyven nyelven ugyanazt a filmes borítós kiadást megvegyük, az adott ország saját, egyedi kivitelét kell keresnünk). Szép elhatározás, eddig mindössze három különlegességet sikerült összegyűjteni, de hát a nagy gyűjtemények mindig lassan épülnek-szépülnek, és hát most mondjátok meg, nem különlegesen ronda az a szerb kiadás ott középen? (No persze, ha már Woolfnál elsütöttem, itt sem állhatom meg, hogy az igazán nagy flash egy első kiadású LOTR lenne, de tartok tőle, hogy ehhez a lottó ötös önmagában sem lenne elég, amekkora kultusza van, kizártnak tartom, hogy csak úgy piacra dobálják a magánkézben lévő darabokat.)
Kissé elkanyarodtam felszínes irányba, nem vagyok én ám ennyire materialista, többnyire jobban érdekelnek az élmények, mint a szerzés, szóval evezzünk más vizekre...
Szerzők, akikkel egyszer szívesen találkoznék
Kifejezetten furcsa élményem volt ezzel a témázással kapcsolatban, mert épp azokban a napokban, amikor ötletelgettünk a többi résztvevővel, és nagyban törtem a fejem, hogy kik azok a szerzők, akiket igazán szeretnék egyszer élőben szemrevételezni, jelentették be, hogy az egyikük, Jonathan Franzenlesz a jövő évi Könyvfesztivál díszvendége. Csak pislogtam nagyban, hogy hoppá, akkor ha sokáig szuggerálom, tán a bakancslista többi elemét is ilyen hamar kipippanthatom. Egyébként mókás ez, mert engem többnyire nem hoz lázba hogy „jaj, láthatom a bálványomat egész közelről és egy teremben lehetek vele és dedikáltathatom a könyvem és húúú…”. Nem tudom, biztos velem van a baj, de a legtöbb ilyen találkozás eddig csalódást okozott, a píárinterjúktól hidegrázást kapok, a futószalag-dedikáció meg nem jelent számomra semmit (azt a negatív mindenemet, pfuj…). Olyan szerző meg valóban nagyon kevés van, akinek oly mértékben kíváncsi lennék a gondolataira, a személyiségére, a jelenlétére, hogy már az is lázba hozzon, hogy egy zsúfolt teremben többszáz másik szerencsétlen mellett csünghetek a szavain. Franzen az egyik ilyen, Ulickaja volt a másik (hozzá ugye volt szerencsém), Murakami a harmadik (idevetődhetne egyszer).
Helyek, ahova szívesen elmennék
Azt hiszem, ha olvasásról van szó, akkor én hangulatfüggő vagyok. Van, aki a posztmodern irodalmi truvájoktól élvez maga alá, van, aki a csöpögősen szép költői leírásoktól jön lázba, van, akit a pergő párbeszédek mozgatnak meg igazán, van, akit a Jókait megszégyenítő leírások. Azt hiszem, engem a hangulatok – lehet, hogy egy adott könyv cselekménye, szereplői, párbeszédei már rég kiröppentek a fejemből, de a hangulat az megmarad. Ennek tán az egyetlen kézzelfogható eleme a hely, amihez kapcsolódik – ha lenne lehetőségem úgy igazán világot járni, azt hiszem, mindenféle útikönyvek által belém sulykolt látnivalók helyett könyves helyszíneket keresnék fel. Woolf londoni regényeinek útvonalát biztosan bejárnám, de felkeresném A világítótoronyhelyszínének mintájául szolgáló szigetet is a Hebridákon. Bejárnám a Highgate temetőt, a legkevésbé sem történelmi személyiségek sírjait fotózni, hanem hogy elkapjam Niffenegger regényének hangulatát; elmennék a Montmartre-ra Chris Moorenyomában; naná, hogy elindulnék megkeresni Roxfortot (és fotózkodnék a kilenc és háromnegyedik vágánynál, adjunk egy kicsit a tömegkultúrának is…); pörögnék a dervisekkel McDonaldIsztambuljában; ellátogatnék az egykori Ókanizsára Dávid Veronnal. De még egy olyan alapvetően borzasztó könyv esetében is, mint a nemrég olvasott Holtodiglan, ami megmarad bennem, hogy megnézném magamnak ezeket a fojtogató atmoszférájú közép-nyugati kisvárosokat – azt hiszem, bárhová vetne a sors, utazás előtt megkeresném, mely könyvek játszódtak ott, és megpróbálnám elkapni azokata hangulatokat. És persze elmennék Új-Zélandra bejárni Középföldét, ami ugyan nem feltétlenül könyves vágy, és nem is ott van, de mégis… No és ahogy szerintem mindenki, aki olvasta Christie legendás művét, szeretnék egyszer Poirot nyomában utazni az Orient Expresszel.
Sorolom, sorolom, és sosem lesz vége – kisebb-nagyobb vágyak mindig vannak, aztán hogy mi marad meg a múló idővel, az más kérdés. Most épp a leginkább arra vágyom, hogy rávethessem magam a ma hazahozott új Mieville-re, és ezzel megint eggyel tovább csúsznak a bakancslista oly nagyon vágyott könyvei. Ilyen ez. Persze ha valami csoda folytán hipp-hopp minden vágyam teljesülne, biztosan találnék újakat – szerencsére az irodalom végtelen terület, olyan soha nem lesz, hogy „már mindent elolvastam”. De ha véletlenül mégis, akkor meg adott a lehetőség: újakat kell írni. Tulajdonképpen azt hiszem, a könyves bakancslista két pontban is összefoglalható: olvasniés írni mindhalálig (vagy valami hasonló drámai befejezést képzeljetek ide).
Többiek a témában:
Nima
Zenka
Miamona
Pupilla
Bill
Reea
Anaria
FFG
tigi
Bea