Egyre jobban tetszik, ahogyan behúz. Valahogy minden attrakciót nélkülöz ez a módi, semmi különös – úgy működik, mint bármelyik zsánerben, ahol a nyomozó nyomoz, a katona öl és meghal, a tudós kutat és a pénzember megvásárolja. Olykor pofátlanul ismerős elemekkel is operál, olykor kifejezetten visszaél a jól művelt zsáner keltette várakozással, hogy aztán még jobban vakítsanak azok a részek, ahol a szokottnál intelligensebb megoldást választ. Ahol fogja a zsánert és felmutatja, pont azzal, hogy nem tartja be a szabályait. Jól játszik velünk, jól találja ki, mennyi az annyi – mitől marad olvasmányos és közben mitől lesz mégis összetéveszthetetlenül újszerű, amit csinál. Elsőre nem is sci-fi író jut az eszembe róla, hanem a kortárs krimi friss fenegyerekei: Block például, de főleg Lehane. Mintha egy vérből valók volnának, ahogy a cselekményt bonyolítják. Épp a kellően egyedi módon tisztelegve a nagyágyúk művei előtt – és soha le nem tagadva a rajongást…
Szóval egyre jobban tetszik, ahogyan behúz. Lassan le merem írni azt is, hogy nekem Scalzi lett az új Asimov. Már ha azt nézem, milyen attitűddel állt-áll e két szerző a megírt világaihoz. Annyira attrakciók nélkül invitálnak bele – hogy egyértelmű: benne laknak ezekben a világokban. Hoznak egy végtelenül hétköznapi nyelvet, amely az adott világ hétköznapi történéseit képezi le – a szereplők számára mélyen természetes fordulatokkal; s így bármilyen meghökkentő ötletet képesek ledugni a torkunkon. Hiszen a világ, amit összeraktak, bármennyire is idegen, mélyen emberi, tehát kor-független módon, kifinomultan pakolják elénk. A rendkívüli nagyon hamar renddé válik – de soha nem banálissá…
„…de még előtte megpingettek.
– Elnézést, egy pillanat – mondtam Vann-nek, aki bólintott. Kinyitottam a fejemben egy ablakot, és Mirandát pillantottam meg, a nappali ápolónőmet. Ő az előtérben állt. A háttérben én feküdtem, a szobámban.
– Szia Miranda… mi a helyzet?
- Három dolog. – válaszolta ő – Először is, kiújult a felfekvés a csípődön. Érzed már?
- Ma egész nap a szrípiómmal dolgozom, úgyhogy erre van irányítva az érzékelésem… nem igazán vettem észre semmit a testemmel kapcsolatban…”
Csak egy apró részlet. Megpingelés, fejben nyíló virtuális ablak, szrípió, az egész morbid helyzet a maga leghétköznapibb módján tálalva. Nagyon hamar válik otthonossá, hogy szinte csak az olvasás szüneteiben csodálkozz rá, olvasó: egy gyökeresen idegen világ problémáin töprengsz.
Ezt a közeljövőt egy durva agyhártya-gyulladás formálta ilyenre – a betegség túlélőit a saját agyukba zárva. A Haden-szindrómás egyén kizárólag agyba ültetett implantátumok és szoftverek segítségével képes közösségbe kapcsolódni – a kultikus tolmácsrobotra emlékeztető géptestbe, a szrípióba „közvetítve”; a saját, Hadenes közösség virtuális tereiben: az Agórán; avagy a betegséget bezáródás nélkül túlélő integrátorok testében és agyában „vendégeskedve”. Ez a közeljövő tehát egy betegség teremtette komplex szubkultúra jelenlététől terhes. Ahol a többség viszonya ehhez legalább annyiféle, mint ahány utat ez a kisebbség elképzel magának az integrációra – a teljes gyógyulástól az „állapot” teljes megélésig és kihasználásáig. Csakhogy egy frissen beiktatott törvény jelentősen visszavágná az ellátásukra fordítható támogatásokat. Nyilván mélyen érintve azt a friss iparágat is, amely a Haden-szindrómás betegek ellátására épül…
Van itt minden, gyilkossággal meggyanúsított integrátortól sztrájkoló Hadenesekig, utcai zavargásokkal, merényletekkel, politikai és gazdasági szarkavarással – Scalzi ott nyer meg végképp, hogy mindez mennyire súlyosan ismerős. Mennyire magunkra ismerek – szinte emlékeztetnem kell magam, hogy zsáner-regényi magunkra: hiszen a korrupció, gazdasági és egyéb hírszerzések, hackerek, FBI csak könyvek által kerültek eddig a látókörömbe; mondjuk hát így: „könyvi magunkra” ismerek, mert talán így a legpontosabb. Scalzi kiszolgál bennünket. Azokat a várakozásainkat lakatja jól, amiket egyéb történetek keltettek bennünk… de talán mégsem kellene ennyire szőrszálat hasogatnom – hiszen történeteket látva-hallva ismerem meg magát a világot is. És ez a lidokainszagú, fémes-idegen tapintású világ könnyen az otthonommá vált. Mert úgy működik, mint amit ismerni vélek. A szárnyaló fantázia eme szelíden, vernegyulaian elénk bámuló, közeljövőt mesélő termékére nem hiszem, hogy mondhatnék ennél nagyobb dicséretet.
Van itt minden, gyilkossággal meggyanúsított integrátortól sztrájkoló Hadenesekig, utcai zavargásokkal, merényletekkel, politikai és gazdasági szarkavarással – Scalzi ott nyer meg végképp, hogy mindez mennyire súlyosan ismerős. Mennyire magunkra ismerek – szinte emlékeztetnem kell magam, hogy zsáner-regényi magunkra: hiszen a korrupció, gazdasági és egyéb hírszerzések, hackerek, FBI csak könyvek által kerültek eddig a látókörömbe; mondjuk hát így: „könyvi magunkra” ismerek, mert talán így a legpontosabb. Scalzi kiszolgál bennünket. Azokat a várakozásainkat lakatja jól, amiket egyéb történetek keltettek bennünk… de talán mégsem kellene ennyire szőrszálat hasogatnom – hiszen történeteket látva-hallva ismerem meg magát a világot is. És ez a lidokainszagú, fémes-idegen tapintású világ könnyen az otthonommá vált. Mert úgy működik, mint amit ismerni vélek. A szárnyaló fantázia eme szelíden, vernegyulaian elénk bámuló, közeljövőt mesélő termékére nem hiszem, hogy mondhatnék ennél nagyobb dicséretet.
Kiadó: Agave
Fordító: Farkas Veronika