A Témázásrovat e havi vendégei a félbehagyott könyvek – avagy „Út a könyv közepéig és nem tovább?”…
Hááát… Lassan már én is unom magam, de ismét itt ülök a megjelenés előtti estén és fogalmam sincs, mit mondhatnék a témáról. Mert én bizony nem hagyok félbe könyvet. Soha. Tudom, ez eléggé sarkosan hangzik, és a legtöbben most legyintenek, hogy ’ááá, tuti kamuzik’, pedig tényleg így van. Sokat gondolkodtam rajta, és nem jut eszembe egy, azaz egy darab könyv sem, amit az utóbbi mondjuk tíz évben félbehagytam volna. Hogy miért? Fogalmam sincs.
Felmerültek érdekes kérdések az ötletelés során, hogy vajon szentségtörés-e félredobni bármit, mártírság vagy kíváncsiság-e végigolvasni, „bűn” vagy időtakarékosság-e félbehagyni; amiken el-eltöprengtem, de az a nagy helyzet, hogy nem tudom ilyen hangzatos frázisokkal megindokolni. Nem gondolnám, hogy szentségtörés félbehagyni, sőt, azt vallom, hogy ha valami nem jön be, nem muszáj okvetlenül erőltetni. Azt sem mondanám, hogy mártírság végigolvasni, ami esetleg nem tetszik, inkább valami elemi késztetés egyfajta teljesség-érzetre.
Azt hiszem, én az élet minden területén szeretem végigcsinálni a dolgokat. Utálom, ha valami félbemarad, ha csak úgy lóg a levegőben – és mivel elég sok félbemaradt, levegőben lógva hagyott, elszalasztott-kettétört-félbehagyott dolog szegélyezi az elmúlt sok-sok évemet, lehetséges, hogy ilyen piszlicsáré apróságokkal kompenzálok, hogy például egy könyvet vagy filmet nem hagyok félbe. Legalább ezek a könnyen teljesíthető, önmagukban jelentéktelen kis „teljességek” legyenek meg, sértetlenül. Nyilván önbecsapás ez is, mint annyi más gesztusunk, amivel elfedjük a szánalmas kis valóságainkat, de legalább nem ártok vele senkinek…
Mivel nem hagyok félbe, nem vagyok jó „beleolvasó” vagy „belenéző” sem. Nekem az a szentségtörés, hogy „kedvcsinálónak” elolvassak mondjuk ötven oldalt egy könyvből – mert akkor el kell olvasnom az egészet. Ugyanígy nem nézek bele filmekbe sem; nagyrészt ezért sem ülök le a TV elé soha „csak úgy” – arra édeskevés esély van, hogy épp kezdődjön valami, az meg, hogy egy már futó műsorba csatlakozzak be, elképzelhetetlen. De régen (amíg még olvastunk folyóiratokat…) az újságot is „kiolvastam” elejétől a végéig (nagyjából a keresztrejtvényt meg a társkereső rovatot hagytam csak ki) – na, erről már leszoktam azért, időhiány és netre áthelyezett élet miatt újságba csak hébe-hóba beleolvasok, főleg másnál.
Persze joggal kérdezhetitek, hogy vajon soha nem is akartam félbehagyni semmit? Nem tudom. Biztos volt olyan könyv, amit párszor sarokba akartam hajítani, de mindig visszatértem hozzá és befejeztem, pedig senki sem kényszerített. Utólag jó pár darabot kívántam a pokolra, átkozva szerzőt, kiadót, nyomdát, könyvesboltot, és magamat, amiért nem csuktam be az első oldal után – de csak utólag. Menet közben hajt a kíváncsiság (is). Mert mi van, ha pont akkor lenne jó, amikor abbahagyom? Sose tudhatjuk, mi van a következő oldalon :) Tessék, még a végén kiderül, hogy javíthatatlan optimista vagyok (NEM!) aki az utolsó bötűig reménykedik. Ami önmagában furcsa, tekintve, hogy általában tisztességtelenséggel szoktak vádolni, amiért minden műhöz inkább negatívan állok, semmint pozitívan – jelesül, azt vallom, úgyse lesz jó, és elvárom, hogy győzzön meg a szerző hogy mégis. Nos, ha e téren tisztességtelen vagyok is, legalább abban viszont tisztességes, hogy adok neki esélyt az utolsó leütésig. Ez is valami, nem?
Kíváncsiak vagytok, hogy állnak a félbehagyással a többiek? Én is :)
Náluk érdemes körülnézni: