Nem vagyok egy sztorizgató-típus, frászt tudok kapni attól, ha társaságban valaki rám ront olyasfajta merényletekkel, hogy „meséld már el hogy volt, amikor…”. Hát meséld el te, ha már annyira szeretnéd, hogy elmesélődjön, én nem produkálom magam, köszi. Valahogy mindig azt gondoltam, az ilyen évről évre újramesélt sztorik csak arra jók, hogy kitöltsék az űrt, amikor nincs miről beszélgetni, de muszáj egymás képét bámulni az ebédlőasztal fölött. Biztonsági játék ez is, mint Mr. Collins előre kitalált kis szellemes fordulatai. Töltelék.
Épp ezért néztem kicsit furán, amikor a TÉMÁZUNK rovat ehavi adásába ezt a témát szavazta meg a kis csipetcsapat. Mert hát jó, biztosan mindenkinek van legalább egy könyves sztorijaés én szeretem is ezeket olvasgatni, de hogy írni róluk? Nemár… Aztán megadtam magam a csordaszellemnek, mert hát legyünk közösségi lények, meg kell is poszt a blogra (töltelék, haha), úgyhogy lássuk…
 |
| Igen, tényleg van ilyen könyv :) |
Ha maradandó könyves sztori, anekdota, emlék, akkor a leglegleg ami először eszünkbe pattan és mindig mosolyogtat, meghat, olykor könnyekre ingerel, az „a tűzbőlmentett Gyűrűk Ura”… 2003 novemberében történt. Akkortájt kezdtük úgy igazán gyűjtögetni ama Gyűjteményt, ami ma már lassan szétfeszíti a különbejáratú szekrényét is – először módszeresen begyűjtve az épp a boltok polcain díszelgő kiadásokat, majd rá-rámozdulva antikvár példányokra. Ami nem volt épp olcsó mulatság. Különösen nem (akkoriban legalábbis) egy első kiadásúGyűrűk Ura – de hát kerül amibe kerül, ha komolyan vehető gyűjteményt akarunk, be kell szerezni. Alapdarab. Ráadásul Zoli azt a kiadást olvasta először, és ő bizony olyan, hogy ha egy kiadást megszeret, jöhet akárhány újabb, jöhet szebb, újraszerkesztett, újrafordított, átnézett, kritikai, akármi – neki AZ kell. Ki is néztük a magunk leendő példányát, egy antikváriumban a Nyugati aluljárójában – nem laktunk messze tőle, gyakran is jártunk oda, gyűjtögettünk-tervezgettünk, sasoltuk, hogy megvan-e még, tudtuk: ránk vár. Pontosabban RÁ, aki – már rég elterveztem – majd megkapja karácsonyra.
Aztán jött a tűz. Épp a születésnapján, ami azzal járt, hogy én legyalogoltam a lábam a már megrendelt tortáért, hisz állt a fél város. És lestem ahogy dől a füst az aluljáróból, ahol ott volt a KÖNYV. Az első sokk és a megkönnyebbülés után, hogy nem voltak áldozatok, mindkettőnk második kérdése az volt: de mi lett aGyűrűk Urával? Ahogy újranyitottak az üzletek, Zoli visszament és örömtől sugárzó arccal újságolta, hogy megvan! Megvan a könyv, igaz, a védőborítókat ki kellett dobni, mert befeketedtek, de a könyv sértetlen. Innentől pláne nem volt kérdés, hogy ez a miénk kell legyen. Érzelmi viszonyulásunk lett hozzá, az a kis füstös példány már hozzánk tartozott. Rongyoltam is ahogy tudtam hogy megvegyem – és máig rém büszke vagyok magamra, amiért titokban tartottam karácsonyig, hogy ott lapul az ágyneműtartóban, titokban tartottam akkor is, amikor csempült szájjal jött haza, mert „elvitték az antikváriumból” a kis drágát. Talán az egyik legszebb karácsonyi meglepetés volt akkor a „tűzbőlmentett Gyűrűk Ura” – azóta is a legkedvesebb példánya, pedig van azóta védőborítós másik, és még mellé ötféle egyéb kiadás… De akkor is. A kiszellőztethetetlen füstszaggal együtt ő a mi kis túlélőnk :)
S ha már Gyűjtemény… A legkedvesebb példány mellé a számomra legkellemetlenebb (bocs, Zoli) – az ütött-kopott, könyvtári újrakötésben „díszelgő”, kicsit már „egérrágta”, össze-vissza pecsételt első kiadású Babó (akkor még egyáltalán nem Hobbit!). Utáltam. Nagyon. Ronda. Könyvtári kötésben van. Az is törött-szakadt. Hogy néz ez ki? Miért vannak megtépkedve a lapjai? Fúj. Van belőle másik (meg ebből is öt nyolc egyéb kiadás). Mi a francért nem dobhatjuk egyszerűen ki??? Hát na.
Mint kiderült, a ronda, kopott, nem egér- hanem könyvmolyrágta Babó az én szívem csücskének gyerekkori jó barátja, amely az első példány volt, amit olvasott. És amit aztán számtalanszor kikölcsönzött a dunaújvárosi könyvtárból, aminek ő tépázta meg olvasás közbeni izgalmában a lapjait (frászt hozva ezzel édesanyjára, aki azt hitte, látva a megcsócsált-kanapé mögé hajigált papírgalacsinokat hogy egér van a lakásban…), amit a könyvtári kiárusításon ő vett meg a zsebpénzéből. Azóta is azt a példányt forgatja legszívesebben (mert ott nyílik ki, ahol szeretné, mert minden letépett papírsarok felelevenít egy emléket a gyerekkorból, mert már hozzánőtt) – én meg csak szörnyülködöm. De már nem akarom kihajítani. Inkább majd egyszer beköttetem neki igazán hobbitosra :)
 |
| Meg ilyen is :))) |
Távolodjunk el kicsit a Gyűjteménytől, elvégre nem csak arról szeretnétek olvasni, tudom. Ha azt mondom, maradandó könyves sztorik, a legtöbbünknek könyves balesetek jutnak eszébe. Témánk kampánycíme valahogy így hangzott: „ANEKDOTÁK - Amikor a macskám lepisálta nagyanyám zsoltároskönyvét”– nos, ha ilyesmivel nem is szolgálhatok (zsoltároskönyv a mi háztartásunkban legjobb tudomásom szerint nincs, macskánk meg bár elszántan motorozik azon, hogy minden elképzelhető gazságot elkövessen ellenünk, könyvet eddig nem pisilt le), azért egy-két emlékezetes könyvbaleset velem is megtörtént. Pedig én legendásan vigyázok a könyveimre. Fel is tudom fújni magam rendesen, ha kölcsönadok, és más meg nem (én szóltam!). Máséra meg pláne vigyázok – mondjuk nem is kérek kölcsön sűrűn.
Máig az egyik legfájóbb könyvrongálásom Zoli Tajtékos napok kötetéhez kötődik – még eléggé hamvas párocska voltunk, amikor a kezembe nyomta, hogy ezt nekem muszáj elolvasni. Régi kiadás, Európa zsebkönyvek, pici, puha, könnyen áldozatul esik a felelőtlen kezelésnek. Hát még, ha behajítják egy táskába, aztán rá egy dossziét, ami konkrétan keresztbeszakítja a címlapját. Fúúú, de dühös voltam magamra! Ráadásul tudtam, hogy nagy kedvence. Meg amúgy is, akkora könyvmoly a szentem, ezt tuti nem bocsátja meg soha. Kábé biztos voltam benne, hogy ez a pasi engem most ki fog rúgni. Ha lett volna egy kis eszem, tuti veszek neki egy másikat és el se mondom (egész biztos észrevette volna amúgy, hogy nem az a példány) de akkor eszembe se jutott. Csak álltam ott fülig szerelmesen és teljes frászban, hogy mit fog szólni, hogy tönkretettem egy könyvét. (Nyilván nem örült. De nem rúgott ki, nyugi. És szegény azóta sem kapott másikat, lehet, most már megérdemelne egyet.)
A másik emlékezetes vandálkodásom a „nyulas” VanderMeer-kötettel esett meg. Ugye mindenki emlékszik, mennyire belepistultam tavaly a Déli Végek trilógiába? Nem csak a történetbe, a csodálatos borítókba is. Még mindig a nyuszis a kedvencem. Naná, hogy arra varázsoltam rá egy egész bögre kávét. Nem is akárhogy… Egy szokásos álmos, nyomi hétköznap reggel ülök a kanapén, előttem kávé, reggeli, mellette könyv, amit nem olvasok, mert épp készülök kipingálni a körmeim. Körömlakk felráz, a kupakjánál fogva. (Soha, soha ne rázzatok körömlakkot a kupakjánál fogva!) Egyszercsak körömlakk elrepül (a kis műanyag kupakfedő a kezemben maradt, utólag realizáltam, hogy konkrétan elvált az ecsetes-csavaros résztől), kávé ömlik, bögre látszólag egyben, azt se tudtam, hol vagyok, mi történt és főleg miért… Nos. A lakknak semmi baja nem lett, azokat a szaros kis üvegeket rohadt erősre csinálják ám. A bögre is egyben maradt, ám épp úgy találta el az üvegcse, hogy lepattant az illesztésnél a füle, a kávé pedig mintegy sugárban kiömlött a lyukon, ahol a fül volt, tökéletesen ráirányozva a könyvemre… Szép barna kávés nyuszim van. (Perszehogy a bögre is egy kedvenc volt. Ha törni kell, sosem valami filléres reklámszar törik.)
Persze ha könyv és sztorik, akkor nem hallgathatom el, hogy dolgoztam én bizony könyvesboltban eladóként (ahogy a blogtárs is…). Nohát, ez aztán kifogyhatatlan tárháza az idiótábbnál idiótább könyves anekdotáknak! Nem véletlen, hogy született már könyv is a témában, ahogy az sem, hogy Heloise kollegina amióta könyvesboltban tevékenykedik, sikerrel írja Könyvesbolti morzsák sorozatát. Amin én remekül szórakozom, és jóízűen nosztalgiázom. Pedig inkább felejtenék :) Higgyétek el, minden, de minden városi legenda ami a hülye könyvvásárlókról terjed, igaz – kezdve onnan, hogy „keresek egy könyvet, nem tudom a címét, sem az íróját, de kék”, egészen odáig, hogy „kérek egy méternyi piros bőrkötésűt”. Csodálatos dolgokat tud eredményezni amikor bejön szépfiú, aki a barátnőjének keresné a kinézett könyvet, és csak annyit tud róla, hogy volt rajta „valami cipő” (Apa és fia); vagy anyuka keresi kétségbeesetten a kötelező olvasmányt, ami „valami táncos” (Twist Oliver). Külön kategóriát alkotnak a „vagy a vevő, vagy az eladó nem tudja, hogy kell ejteni a szerző nevét” jellegű történetek, ahol a legnagyobb kihívás az, hogy megálld röhögés nélkül, amikor valaki kitartóan keres „Mucsa” albumot (Mucha); vagy hogy ne égjen a fejed nagyon amikor súlyos percekig keresitek a „K” betűnél Koelhót, mire a vevő felvilágosít, hogy az „C” (ez az első könyv megjelenése körülre tehető, amikor még azért nem forgott közszájon a „mester” neve…).
Az én privát „legviccesebb könyvesbolti sztorim” mégsem könyvhöz kötődik, hanem egy földgömbhöz. Igen, földgömbhöz. Voltak idők, amikor valami homályos oknál fogva divatba jöttek az olyan tökéletesen felesleges, de legalább rohadt drága és nagy helyigényű lakberendezési állatságok, mint az italtartóként funkcionáló földgömb. Hogy miért árultunk ilyet könyvesboltban, ne kérdezzétek, de odakeveredett. Nagy volt, csúnya, drága. Bizonyos újgazdag körökben menő. Naponta odajött valaki megkérdezni, mennyibe kerül, aztán szörnyülködve kifordult. Mígnem egy pasi teljes meggyőződéssel közölte, hogy megveszi. Mit tesz ilyenkor egy profi eladó? Kiskocsira rakja a földgömböt és odatolja a pénztárhoz. Mit tett Timi? Kiröhögte a fickót :) Szerencsére nem vette nagyon zokon, de azért meglepődött, én meg megmondtam neki, hogy bocs, de nem hittem volna, hogy ezt valaki megveszi. Hát, lehet nem véletlen, hogy nem futottam be nagy karriert eladóként…
És nektek milyen emlékezetes könyves (földgömbös :) történeteitek vannak? Jöhetnek kommentben, de lehet csatlakozni is a témázáshoz bátran, csak jelezzétek egy linkkel itt vagy a többieknél…
Többiek a témában: