Lassan egy éve, hogy a Komfortzónák felrúgásáról való elmélkedéssel útjára indítottuk a TÉMÁZÁS rovatot – jelenlegi témánk kis túlzással olvasható annak folytatásaként, kiegészítéseként is. Míg ott az olvasó - azaz én - komfortzónájáról volt szó, ez esetben a kiadókra fókuszálunk. Avagy kiléphet-e egy kiadóa komfortzónájából (ez az egyszerűbb ügy) és megteheti-e hogy tudatosan kizökkenti az olvasót az ő kis komfortzónájából? Vagy épp ellenkezőleg: a kiadó csak ne ugráljon, ne akarjon semmi újat olvastatni velünk, neki kutya kötelessége olyasmivel szórakoztatni a népet, amit az megszokott? (Itt jegyzem meg, hogy kizárólag zsánerirodalomról, azon belül is elsősorban SF-ről lesz szó. A szépirodalom egész más ügy, sokkal összetettebb kérdés, és bizonyos szempontból sokkal előrébb jár e tekintetben, köszönhetően a posztmodern több évtizedes tündöklésének.)
Ha az ember sokat időz könyves közösségi oldalakon vagy könyves blogokon (inkább ne tegye, de hát lenevelni erről a mai netfüggő közönséget reménytelennek tűnik…) rendre belefuthat ugyanannak a polémiának számtalan vadhajtásába. Az olvasók egy része hajlamos úgy tekinteni a kiadókra, mint akiknek egyetlen feladata hogy kiszolgálják az ízlését – ők azok, akik mérhetetlen felháborodásuknak adnak hangot, ha valaki merészel megjelentetni egy addig (nálunk) szokatlan, ismeretlen, idegen hangot. Mert az olvasónak erre nincs igénye. Személyes véleményem erről nem annyira tűr nyomdafestéket, de sajnos be kell látnom, hogy van benne igazság. A többségnek tényleg nincs.
Jó, akkor most kezdjük el meredten bámulni a köldökünket és ne is kísérletezzünk semmi újjal, maradjon - rossz esetben - a jól belakott langymeleg mocsár? Inkább ne! Mert bármilyen túlhaladottnak tűnik manapság, van ennek egy olyan nézőpontja is, miszerint a könyvkiadás nem színtisztán üzlet, hanem kultúraközvetítés is – igazi kardigános idealisták még olyasmit is gondolhatnak (persze csak titokban, hogy más meg ne tudja) hogy valamiféle missziót folytatnak, melynek célja az olvasó minél jobb könyvekkel való ellátása, látókörének szélesítése, ízlésének nem csupán kiszolgálása, hanem finomítása. (Szinte hallom a felháborodás hangjait – mi az hogy egy *** kiadó engem nevelni akar? ÉN tudom, mit akarok, hozzanak nekem olyat amilyet akarok és ne nézzenek iskolás hülyegyereknek!) A szakadék a két véglet között beláthatatlannak tűnik, pedig nem is vagyunk olyan messze egymástól – mert hiszitek vagy sem, egyszerminden újdonságnak számított. Mindannyiunknak volt egy első – első sci-fi, első fantasy, első YA, első urban fantasy. Egyikünk sem az anyatejjel szívta magába a kedvenc zsáner szeretetét. És bár hajlamosak vagyunk azt hinni, mi, olvasók (és mi, emberek) hogy „készen vagyunk”, hogy minket már nem érhetnek meglepetések, hogy nem fogunk megszeretni semmi újat, ez nettó baromság. Csak minimális nyitottság kell hozzá, és lehet hogy jövőre új kedvencet avatunk.
Persze akkor tuti nem, ha szakmányban olvassuk az egy kaptafára íródott regényeket. Ha nem merünk kizökkenni. Ha nem merünk kérdéseket feltenni. Ha nem merünk válaszok nélkül maradni. Ha nem vagyunk hajlandóak megdolgozni a befogadásért. Egyre inkább azt gondolom, hogy a friss, előremutató, újító hangvételű SF befogadásának legnagyobb akadálya az olvasói lustaság. Márpedig mi, olvasók baromi lusta népség vagyunk. Szeretünk jól bejáratott kategóriák mentén gondolkodni. Egy regény (pláne egy szórakoztató regény) az nézzen ki úgy, hogy van eleje-közepe-vége (ugye mindenki emlékszik még az iskolás olvasónaplók bevezetés-tárgyalás-befejezés rémségeire?); azonosulható főhőse és jól körülhatárolható gonosza; világos mondanivalója (ha netán felszólít a tanár és megkérdezi, miről szólt a könyv); egyértelmű tanulsága. Ja és legyen már bekategorizálható, különben tökre nem tudjuk belőni a molyon, hova tartozik. Nem véletlen, hogy a legtöbb formabontó új SF regénnyel kapcsolatban a leggyakoribb kritikák valahogy így néznek ki:
- Nem tudom eldönteni, milyen műfaj…
- Nincs egyetlen pozitív, azonosulható szereplője sem.
- Nem világosak a konfliktusok.
- Most akkor ennek mi a vége?
Ja kérem… Elárulom, az életünkről sem igazán lehet eldönteni, milyen műfajba tartozik (tragikomédia? horror? társadalmi dráma? fantasy? esetleg egy félresikerült viccgyűjtemény?); a legtöbbünk nem számítana „azonosulható főszereplőnek” (én biztos nem szeretnék azonosulni magammal, köszi); a konfliktusaink a legritkább esetben világosak és egydimenziósak és rohadtul nem tudjuk, mi lesz a vége.
Én pont azt szeretem az új „weird” SF regényekben, hogy kiszámíthatatlanok. Hogy furcsák, olykor elmebetegek, hogy olyan utakra visznek, amiken előtte nem hogy nem akartam járni, de el sem tudtam képzelni, hogy ilyen utak egyáltalán létezhetnek. Nem biztos, hogy mindegyiken szívesen kalandozok, nem biztos, hogy mindegyikre visszamennék, nem biztos, hogy mind otthonos vidék lesz. De kellenek ezek a kóstolók, kell, hogy egy könyv pofán csapjon, kell, hogy megmozgasson és visszaadja a rácsodálkozás képességét. És igenis baromira hálás vagyok azoknak a kiadóknak, akik hisznek abban, hogy az olvasó nem csak arra vágyik, hogy fülüket-farkukat behúzva tolják a segge alá a megszokottat, hanem mernek kockáztatni és bevinni minket a zavarosba. És tudjátok mit? Ezerszer inkább elnézem az időnkénti mellényúlást annak, aki bátran válogat és nem kímél, mint annak, aki berendezkedik a biztosra és aztán elkezd szép lassan csúszni lefelé a lejtőn. (Mert azért ne legyenek illúzióink. A remekművek kalapja nem kimeríthetetlen. Lehet örömködni hogy mennyire csúcsszuper hogy a kedvenc kiadónk már az ötszázadik pontosan ugyanolyan regényt teszi elénk, és mi ezt mennyire szeretjük olvasni, de jó ha látjuk: még ha az elején zseniálisan is indultak (???) előbb-utóbb akkor is csökken a színvonal.)
Persze mellényúlások mindig lesznek, nem tetszhet mindenkinek minden, ezt el kell tudni fogadni. Olvasónak és kiadónak is. Ami tőlünk, olvasóktól fokozott nyitottságot követel, az a kiadók részéről fokozott türelmet. A lehető legnagyobb hülyeség kiadói részről azon hisztizni, hogy nem értenek meg és nem esnek hasra tőlem, pedig micsoda remekműveket hozok – sajnos erre is láttunk nem egy példát. Ennél már csak az rosszabb, ha a kiadó a saját rossz gazdálkodását az olvasókon akarja leverni – bocs, de az olvasónak rohadtul semmi köze ahhoz, hogy a könyvkiadás mennyire biznisz, őt az érdekli, hogy jó könyveket olvashasson. A kiadónak meg tudni kell gazdálkodni – és zsonglőrködni a tetemes hasznot hajtó sikerszerzők és a rétegirodalom között. Nem lehetetlen ez sem, szerencsére. Sajnos nehéz úgy tenni, mintha nem lenne az SF egyébként is nehezített pálya – értetlenkedő olvasók kedvelt kifogása, hogy „le vagyunk maradva” pár évtizeddel. Valóban. Kimaradt egy halom olyan regény, ami megalapozná a kortárs nemzetközi trendek feldolgozását és igen, állati jó lenne, ha ezeket be lehetne pótolni, de lássunk tisztán: senki nem fogja pusztán szívjóságból kihozni nekünk az elmúlt évtizedek meghatározó regényeit, csak azért, hogy megértsük az újakat, úgy, hogy köztudott: ami nem friss, abban (kevés kivételtől eltekintve) gyakorlatilag semmi potenciál nincs a magyar piacon. Meg kell tanulnunk eme „mérföldkövek” nélkül olvasni – hiszitek vagy sem, lehetséges. (Amúgy ez egy borzasztó kétélű dolog, sokszor az az érzésem, hogy az olvasó csak kifogást keres, de azt nagyon. Ha valaminek ismerjük az előzményét, rögtön az lesz a baj, hogy „ilyen meg olyan hatásokat mutat”. Ha nem ismerjük, akkor meg nem értjük, mert új. Csoda, hogy a kiadók nem tudnak kiigazodni rajtunk?)
Tanulság? Nincs. Ahogy főhős és körülhatárolható gonosz sincs, mert juszt se nevesítek. Tessék elolvasni a sci-fi címke alatt található bejegyzéseket és úgyis világos lesz, mely kiadót tekintem ebben a játékban pozitív példának :) A többieknek meg csak azt tudom mondani: inkább ne akarjátok kiszolgálni az ízlésemet, köszi. Lepjetek meg. De úgy, hogy a fal adja a másikat.
Többiek a témában: