Az a megtiszteltetés ért, hogy a Magyar–Japán Baráti Társaság Haiku Klubja által 2016. április 16-án szombaton megrendezett III. Magyar Haikunapon (amely eseményt a szervezők a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum Gendzsi herceg nyomában c. kiállításának finisszázsával kötötték egybe) díjazták az egyik versenyre beküldött versem. A díj nagy örömömre e kötet volt – nem figyeltem oda eléggé, hiszen érdekel a téma, írtam is róla ide a blogra Hirosige megjelent kötete kapcsán; s lám, mégis meglepetésként ért, hogy egy ilyen sokrétűen informatív könyv pár éve elérhető (kétnyelvű verzióban, magyarul és japánul) a témában itthon. Az „elillanó világ képeinek” hazai megismerés-történetét összefoglaló, remek tanulmányokkal bevezetett, gazdag képanyagú, igényesen tálalt kötet tényleg megérdemli ugyanis a szót.
Nem ismertem Vay Péter gróf életét és tevékenységét, holott az egyik legfontosabb magyarországi japán képzőművészeti gyűjtemény, a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum japán anyagának java részét ő válogatta össze. (A magam részéről e tekintetben nagyra becsültem Déri Frigyest például, akinek japán iparművészeti gyűjteményét a debreceni Déri Múzeumban órákon át csodáltuk.) Vay Péter második japáni útja alkalmával 1907-ben több mint 1000 fametszetet, 180 fametszetes könyvet, és bőven több mint 1000 apróbb, de jelentős iparművészeti remeket vásárolt össze hallatlan ízléssel és figyelemmel, a Szépművészeti Múzeum számára. Pápai protonotáriusként, missziós úton járt ott, a japán keresztény közösségeket járta végig – sajátságos, hogy eközben mennyire nyitott szemmel látott bele (mondhatnám: érezte bele magát) egy teljesen más szerkezetű kulturális miliőbe. A pozíciójából fakadóan nemcsak régóta japánban tartózkodó európai katolikus misszionáriusokkal, japán keresztény vallási vezetőkkel találkozott – bejáratos volt a korabeli politikai-társadalmi vezetés termeibe, még első útja alkalmával (mint pápai missziós követet) maga Meidzsi császár is fogadta a magánlakosztályában, és Sóken császárné is – ez alkalommal különös kegyként végigkalauzolták a császári lakosztályokon és a kerten.
A kapcsolatait remekül használta ki a gyűjtemény gyarapítása érdekében is. Személyesen ismerte a kor legfontosabb japán esztétáit és történészeit, egyetemi kurzusokat látogatott, múzeumokat, kiállításokat tekintett végig, kereste a kapcsolatot az élő hagyomány művész-céheivel. Eleinte a saját örömére kezdett tárgyakat gyűjteni – végül az egyik legalaposabban dokumentált gyűjteményt küldte haza Európába, igénybe véve minden forrást, kapcsolatot és szakértelmet, amit csak kint tartózkodása alatt megismert. Úgy, hogy gyakorlatilag semmit nem fogadott el ezért a köszöneten kívül. Japán élményeit két megjelent kötetében (Kelet császárai és császárságai, 1906; Kelet művészete és műízlése, 1908) foglalta össze, forrásértékű kötetek, hiszen Vay keresztény misszionárius létére meglepően elfogulatlan szemlélőként méri fel és mutatja be bennük a más kultúra minden idegenségét is.
Az egykori gyűjtő elszánt és alázatos munkájához méltó e kötet, amely túl azon, hogy a gyűjtemény jelentősebb darabjaiból igényes formában átnyújt egy komoly válogatást, hasznos és informatív tanulmányokat is tartalmaz. A Vay Péter életét és tevékenységét alaposan körüljáró tanulmányon, Gáspár Annamária munkáján túl Unemura Yuko válogatásában megismerkedhetünk a korabeli japán-magyar kulturális kapcsolatok rövid történetével és irodalmával, a kezdetektől 1943-ig, huszonegy kiadvány bibliográfiai mélységű ismertetésén át. Pusztán ez a részletes, japánnal kapcsolatos útleírásokat, ismertetőket, általános igényű bemutató köteteket tartalmazó tanulmány okán kötelező volna minden Japán kultúrájába szerelmes honfitársunknak megismernie ezt a kötetet – a legfontosabb korai forrásainkat ismertető mini-bibliográfia okán, ahol e könyvek erényeit és hiányosságait is minden tekintetben autentikus személy tárja fel. És akkor még nem ejtettem szót a kétnyelvűségről – szerintem nincs olyan japánul tanuló olvasó, aki ne örülne egy ekkora lehetőségnek az olvasás képességének fejlesztésére.
Ennyi gazdagságból a lényeget hagytam a végére. Hiszen ez a kötet valójában azért egy remekül tálalt kis album. A nyomatokkal, amelyek sajátos kifinomultságukkal ugyanúgy lenyűgöznek, mint a néhol remekül felismerhető korabeli aktualitásokkal. Ott a gésák viseleteit bemutató sorozat ahol észrevehetem az eszményítés egyformasága mellett azokat az európai szemnek szinte jelentéktelenül apró különbségeket. A színészeket szerepeikben bemutató nyomatot - játékot, ahogy az ukijo-e megvalósítja és mégsem valósítja meg az európai értelemben vett portrét. Kuniszada kabuki-színházát, az öltöző színészekkel, Hirosige eső vonalkázta tájait. A képeket, amelyek valamiért nem mennek ki a fejemből…
Érdemes figyelni erre a múzeumra, a kiállításaira, a kiadványaira… és nagyon örülök neki, hogy ilyen ajándékkal honorálta a magyar haikuírók klubja a kiejtett szavakat.