Egy ideje már fontolgatom eme bejegyzés megírását, hogy épp most és épp így jelenik meg, annak viszont van egy pici pikantériája (…). Amióta ez a blog elindult, nagyon-nagyon ritkán fordult elő (na jó, konkrétan egyszer), hogy ugyanarról a könyvről mindketten írtunk volna. Tegyük hozzá, jó néhány éve már, hogy az is ritkán fordul elő, hogy egy könyvet mindketten elolvassunk – ennek több oka van, ahogy egyszer már említettem (valamikor, valahol…), a mi kis szimbiotikus létezésünkben kialakult egy afféle „olvastuk-érzet”: ha egyikünk olvasott egy könyvet, az olyan volt, mintha mindketten olvastuk volna. Meg aztán, amióta van a blog, olyan szinten elárasztanak minket is az új megjelenések, hogy időnk végessége sem nagyon engedte, hogy ugyanazt olvassuk. Ez az utóbbi időben megváltozott, elsősorban az Ad Astra kiadó könyveinek köszönhetően (nem, ez nem a reklám helye…), amiket kezdetben kizárólag Zoli olvasott, aztán a lelkesedése – no és a többi bloggeré – csak nem hagytak nyugodni, így idővel nekem is a kezembe kéretőztek. Ám mivel már kaptak tőlünk egy-egy fantasztikus bejegyzést, nem éreztem túl sok ingerenciát arra, hogy én is írjak róluk, beértem azzal, hogy az immáron számomra nem létező könyves közösségi oldalon értékeltem őket. Most viszont felébredt a kisördög, hogy ezeket az értékeléseket azért csak ki kéne menteni magamnak, úgyhogy most megszegem a saját „szabályaim”, és röviden, leginkább csak érzésekre, benyomásokra szorítkozva megemlékezem én is három remek könyvről (a címek mögötti linkeken olvashatók Zoli eredeti cikkei).
Ez a könyv árnyak serege. Halottak árnya, a háború árnya, a terror árnya, a kilátástalanság árnya. Élő vagy, vagy holt – szinte mindegy. Bolyongsz a sötétben, és nem találod az utat hazafelé, mígnem elgondolkodsz: van-e hazaút? Van ebben a világban bármi, amiért érdemes hazamenni, amiért érdemes folytatni, érdemes felvenni a harcot az árnyakkal? Ha van, talán még reménytelenebb. Mert vannak árnyak, amikkel nem lehet, bármennyire szeretnénk. Mert itt suttognak körülöttünk, nap mint nap, a folyamatos fenyegetettség, a belénk nevelt kódok, a rettegés valamitől, amiről fogalmunk sincs, micsoda. Terror? Szabadságharc? Elnyomás? Gazdasági érdek? Oly mindegy… Ha eltalálnak, nem érdekel, ki dobta az első bombát. Az áldozat mindenhol áldozat. Az üresség mindenhol üresség. Az árnyak egyik oldalon sem nyughatnak.Furcsa, nyugtalanító, felzaklató könyv. Olvasás közben folyamatosan peregnek a képek a fejemben, filmek, híradások, lángoló tornyok és halott terroristavezérek, és nem értem, miért ez az egész. Miért csinálunk rémálmot a világunkból, újra meg újra? Miért nem tanulunk soha?
Persze nem hibátlan. Sőt… Mégis, valami olyan borzongató erő sugárzik a lapokról, hogy nem lehet távol maradni tőle. Megérint, úgy, ahogy egy könyvnek sem lenne szabad megérintenie. Mert egy jobb világban ez a könyv meg sem születhetett volna. Vagy ha igen, nem lenne más, csak egy szórakoztató ponyva. És nem szorulna össze a szívem minden alkalommal, ha Joe bolyongására gondolok.
Itó Projekt: </Harmónia>
Itó Projekt: </Harmónia>
Furcsa ez is, zavarbaejtő, nem ritkán dühítő könyv. Egy olyan elképzelt(?) jövőt rajzol fel, ahol nem hogy nem szeretnék élni, de még a gondolata is elriaszt és undorít annak, hogy valakik fejében ez egyáltalán megfogalmazódik. Pedig… Voltak a történelemben és vannak napjainkban is törekvések arra, hogy „egészségesebb társadalmat” építsenek fel, és megmondják az embereknek, mit tehetnek és mit nem saját magukkal. Onnan, hogy sokba kerülök a társadalombiztosításnak, ha dohányzom, vagy elhízom, vagy nem figyelek a vérnyomásomra, csupán néhány lépés az, hogy a testem köztulajdon, energiaforrás, és ha rombolom, az társadalomromboló magatartás…
Ijesztő és dühítő – a legenyhébb kifejezések rá. Nekem, akinek az ember tudata a legfontosabb (elismerem, olykor tán túlértékelt) tulajdonsága, aki mindenekfelett a gondolkodásban hisz, bármilyen erőszakos diktatúránál ijesztőbb ez az ökotársadalom. Szeretném hinni, hogy egy ilyen rendszerben nekem sikerülne 13 évesen a kilépés…
Sodró lendületű könyv, olvastatja magát és a maga morbid módján szórakoztató is, de nem hibátlan – az első száz oldalon sikítani tudtam volna a szájbarágós leírásokról, attól, hogy legalább nyolcvan alkalommal adták tudtomra, hogy „ebben a világban a tested köztulajdon”. Formai sajátosságai és kétségtelen ötletgazdagsága ellenére is lehetett volna még csiszolni rajta. Szerencsére amint a regény második felében felültünk a hullámvasútra, és a tudattal való játszadozás nyomába eredtünk, ezen apróságok jelentőségüket vesztették.
Minden hibája ellenére okos, gondolatébresztő, fontos kérdéseket feszegető regény, amely a sci-fik és utópiák rajongói mellett a posztmodern kísérletező regények kedvelőinek is érdekes lehet.
Ian McDonald: A dervisház
Ian McDonald: A dervisház
Egy gyönyörű, hosszú, megállíthatatlan pörgés ez a könyv. Belengi a mesés kelet egzotikuma, a fűszerek bódító illata, a mézzé lett ember borzongató édessége, a kétezer év alatt egymásra rakódott élet-rétegek összetettsége. Isztambul, ez a mesés, titokzatos, elbűvölő királynő és alattvalói egymásba fonódó élete egyszerre sci-fi, kalandregény, mese, misztikum, szépirodalom. Csoda ez a regény – sokat vártam tőle, sokáig is vártam vele, mégis minden várakozásomat felülmúlta. Valami olyan megfoghatatlan szépség és nagyságárad belőle, amit nagyon nehéz szavakkal kifejezni – érzésekés érzékek könyve ez. Egyszerre monumentális és meghitt – mint a mikrográfia, mellyel Isten titkos neve kiegészül. Annyira szépen játszik az egymásba rejtett jelentésrétegekkel és az írásba rejtett írással, hogy már-már azon kaptam magam, lesem a nyomtatott betűk közt a rejtett mikroszkopikus betűket…A lépten-nyomon összebogozódó hat szál és az egymáshoz ezer szállal kötődő hat főszereplő kavalkádjából magától értetődően rajzolódik ki egy hetedik – a város története. Isztambul, a városok királynője, mely után fájó vágyakozás fogja el az olvasót, amint letette a könyvet. Él a lapokon, és tündököl – olyan fénnyel, ami igazából elhomályosítja a szereplőket is, legyenek bármily markánsak. Mindannyian elvinnének a hátukon egy saját regényt – Ayse, a mézzé lett ember után kutató régiségkereskedő, Adnan, az évszázad csalásán dolgozó bróker, Necdet, a dzsinneket látó ifjú drogos, Can, a csendbe zárt „ifjú mesterdetektív”, Georgios Ferentinou, a fogadásokban utazó közgazdász-professzor, Leyla, a hagyományok és családja szorításából kitörni próbáló marketinges. Velük pörgünk a lapokon, fékezhetetlenül, miközben körülöttünk forog az egész város – és az egész világ.
Első olvasásra a kedvenceim közé került.