Az első gondolatom rögtön ez: mi lesz utána? Mi lesz azután, hogy a gyerekek teljes daccal és széles nyilvánosság előtt fordultak szembe a vezetőjükkel? Aztán mélyen elszégyelltem magam. Mert az első reakcióm őszinte volt, jellemző – és gyáva. Szeretném elmondani, miért – őszintén a jellemzőt; hogy szembenézhessek ezzel a gyávasággal. Az Oscar-jelölés hírére ezt a kisfilmet többször leadták, elérhető az interneten – ha valaki nem látta még, nézze meg! Nagyon megéri rászánni az életedből azt a harminc percet. A továbbiakban én gátlás nélkül tárom fel a történet elemeit; ha szeretnéd, hogy a film az alkotók szándéka szerint érintsen, hagyd abba az olvasást, nézd meg – és csak utána olvass tovább.
A Mindenki története 1991-ben játszódik. A 10 éves Zsófit új iskolába íratják, ahol egy országosan híres gyermekkórus is működik. A kislány hamar beilleszkedik, összebarátkozik Lizával, aki az énekkar egyik szólistája, vezető énekese, a közösség befogadja – ám Erika néni, a karvezető érdekes dolgot kér tőle a kórus érdekében, arra kéri: tátikázzon. Mivel nem elég stabil a hangja, csak imitálja az éneklést. Zsófi belemegy, mint ahogy abba is, hogy nem mondja el senkinek ezt a kérést, ezt az alkut. Csakhogy Liza megérzi, hogy nincs rendben valami, és kiszedi a titkot Zsófiból. Az a felkiáltás: Ez nem igazság! annyira jellemző! Annyira jellemző ez a „felnőtt működést”, versenyelőny-kovácsolást zsigerből elutasító gyerekmagatartás! Hiszen nem Zsófi az egyetlen, aki az énekkarban tátog éneklés helyett…
Deák Kristóf, a film író-rendezője igaz történet alapján, egy svéd lakótársnőjének elbeszélése alapján gondolta tovább ezt a történetet – és ahol bemutatták, a fesztiválokon kelt visszhangokból úgy tűnik, számos méltatóban szakította fel a jellemzően hasonló élmények emlékét. Valahol egyetemes tehát a tapasztalat, ahogy az oktatási rendszer a közösségépítő szerep mellett egyszerű korrupciós technikákkal is felkészít úgymond az életre. Csinálj úgy mintha, és részese lehetsz – egyfelől. Másfelől ez egy tipikus informális alku, ne tudjon róla senki, senki másra nem tartozik, mint a téged korrumpáló hatalmi szerkezetre, és rád. Valahol egyetemes lehet ez a hatalmi technika, és a rá adott gyermekien tiszta dacválasz valójában igen ritka lehet. Mert tényleg így gondolkodunk: …és mi lesz utána?
Az informális alku a mi hazai életünk legfontosabb játékszabályai közé tartozik a késő Kádár-kor óta, s a nagy Nemzeti Énekkarban sincsen másképp. Számos esetben tátikázunk, s e tátikázást a másik tátikázása által érezzük igazoltnak. A tisztán lefektetett szabályok (mindenki énekeljen!) helyett szinte felsorolhatatlanul sok egyéni módon tátikázunk,a közösségi közlekedés járművein való blicceléstől kezdve kis stiklikben való részvételeken át a legnagyobb (költségvetési) csalások tudomásulvételéig. Deák Kristóf filmje valóban egyetemes problémát firtat szelíden és hitelesen – de valahol szerintem nem véletlen, hogy egy fiatal magyar rendezőnek jutott eszébe ez a történet.
A film a zene szeretete körül forog - a ritmusa is zenei. A zeneszerző Balázs Ádám édesapja, Balázs Árpád egyik kórusművére, a Nemes Nagy Ágnes versére komponált Bodzavirág kifejlésére fűzött jelenetsor az összeesküvő gyerekekkel közel zseniális. Finom kézzel rögzül az operatőri munka által a vászonra a színészi játék. Nem meglepő, hogy Szamosi Zsófia simán megoldja Erika néni visszafogottan ördögi átalakulásait (egész estés filmfőszerepért kiabál a tehetsége…), az viszont igen, hogy milyen érzékenységgel vezeti a gyerekszínészeket a rendezés, hogy a legjobbat tudják nyújtani. Az összeszokott kórus gyermektagjai és a két főszereplő, Gáspárfalvi Dorka és Hais Dorottya kiemelkedőt nyújtanak – azáltal, hogy nem játszanak, hanem élnek a szerepben. Milyen érdekes, mondhatnám, hogy a film alapját adó csalás: tátikázz, a készítésének is alapja - hiszen a film lezárásában felcsendülő gyönyörű kislányhang nem Dorottyáé, hanem a hangdublőréé: Walton Rebekáé -, de ne felejtsük el: a film, a valóság illúziójának megtereméséért választották a legmegfelelőbb megoldást így az alkotók; nem pedig a valóságot rendeznék a tátikázás elve alapján, mint ahogy most körülöttünk általánosan történik – egy illúzió megteremtéséért hoztak helyénvaló döntést, nem pedig a valóságot cserélnék le egy illúzióra…
Mi lesz utána? Mi lesz egy ilyen tátikázást felszámoló lázadás után? Konkrétan: lesz ami lesz! Először egyszerűen el kéne jussunk idáig: hogy ne viseljük el, hogy együtt ne viseljük el az igazságérzetünk ellen való korrupt helyzeteket, a rossz pedagógiai módszereket, a mások életének (a saját életünknek) teljes félre-szervezését. Azzal a bátorsággal, ahogyan ezen a tüneményes filmen – hogy tényleg énekelhessen mindenki és hogy tényleg nyugodt szívvel ne énekeljen, ha valaki nem akar. Hogy ne kelljen tátikázniasenkinek.