Borbély Szilárd: A bizalomhoz

Borbély Szilárd:

Agathon három éven át követ tartott
a szájában, amíg a hallgatást meg nem
tanulta. Amikor már tudott hallgatni,

úgy döntött, hogy a türelmet is meg-
tanulja, de nem volt hozzá türelme. Valaki
mindig felbosszantotta. Ha egyedül

élhetnék! – mondta. Kivonult hát
a pusztába. Messziről hordta a vizet.
Egy nap, miután a kancsót megtöltötte

Az kiborult. Ismét megtöltötte. De ismét
kiborult. Majd harmadszor fáradt
hiába. Ekkor türelme hirtelen elfogyott,

és ő is kiborult. A cserépedényt meg
összetörte. Később magába szállt és
bocsánatot kért tőle. És a kancsó meg-

bocsátott neki. És így oktatta: "Senkiben
se bízz! Nincs kártékonyabb érzés
a bizalomnál. Szülője minden indulatnak!"–

mondta a cserép. Ekkor visszatért az emberek
közé. És íme, ettől fogva bölcs volt
a megértésben, fáradhatatlan a munkában,

Takarékos az ételben. "A kutyához légy
hasonló, aki ha zaklatják, kimegy."És távozott
az életből miután elunta a világ zaklatásait.

Ez a vers valójában egy rettenetes iróniával fogalmazott pofon. Pofon a tükörnek, a költőszerepnek, a történeted magadból való kiírásának. Borbély Szilárd tragikus életét ismerjük - azaz hogyan ismerhetnénk! Hogyan ismerhetnénk meg másképp, mint amit vállalt, amit az utolsó órájáig próbált: szavakba rakni ezt az elmondhatatlant. Nem segíthetett - ennyit az írásról, mint önterápiáról. Elvételekkel sűrűn rakott életét nem bírta el. Ennek tükre ez a vers is. Hiszen Agathon, az antik athéni költője puhány volt, és legendásan szép, s a kulturális emlékezetben nem fenn maradt, túlságosan díszes, cirkalmas műveiért őrzi, aki még emlékszik rá, hanem például a bőkezű bankettről, amit azért adott, hogy lekenyerezze az ítészeit - hogy az ő tragédiája nyerje a 416-ban tartott játékokat. Arisztotelész becsülte, hiszen mélyen ellentmondásos, kortársak által nem egyszer kigúnyolt költő-mivolta ellenére például ő volt az első, aki a darabjaiban a kórust leválasztotta a puszta válasz-szerepről, a darab tartalmával összefüggő, de más aspektusokat feltáró összegzéseket adva a kóristák szájába. A kiemelkedő drámaírók tőle vették át ezt a módszert, hogy a végletekig csiszolva sikerre vigyék.

Ennek tükrében a hallgatás, a kővel a szájban, a megbocsátó cserép (sőt, az egész cseréptörés - amelynek egyéb, súlyos kulturális rétegei vannak), a zaklatott kutya, amelyik inkább kimegy (az a macska, a kutya a végletekig tűri, szegény) a méltóságteljes távozás iróniával kegyetlenül átitatott versszövete összetett költői öntükör, ahol a zárlat valódi tartalma sajnos a "nem mennék, de löknek"értelmében teljesül. Bizonyos szavak elhelyezése, a kivonulásés kiborulás, ahogy egymást pofozza, a fáradt például, ahogy sokértelmű lesz a szövegkörnyezetétől, a magába szállt(gondoljuk meg, a sivatag magányában...), az egyedüllétben tanító összetört tárgy (ami ráadásul életellenes hülyeséget tanít) - tömény, súlyos irónia. Ahogyan a visszatérés (kísérlete) is: hiszen a bizalom alapjellemzőit sorolja, a megértés bölcsességét, a fáradhatatlan szolgálatot - ezek nincsenek a másik megbízó tisztelete nélkül, ezek nincsenek, ha az élet nem megbízatás.

Borbély Szilárd játszik. A kulturális emlékezettel is. Hiszen valóban volt egy Agathón (így, hosszú óval), ókeresztény egyiptomi szent, sivatagi remete, aki kővel a szájában tanulta a hallgatást, s csak akkor tért vissza önként vállalt magányából az emberek közé, amikor megerősödött benne a hite. A két alak tudatos összemosása, a másik által megélt kudarc egyik sikerére vetítése még egy súlyos réteget rápakol erre a versre - ráadásul ezeket a rétegeket csak a kultúrád ismeretében (holt szeleteinek, cafrangjainak, feledésre ítélt feleslegességeinek ismeretében) tárhatod fel (vagy úgy, ahogy én tettem, hogy utánakerestem...). Agathonnal és Agathónnal egyként azonosítva magát, a két szerep közt feszülve középen - a bizalomhoz szólva, amit elveszített, amikor a legborzalmasabb módon vette el (vették el. mások) tőle a szeretteit. Olvassátok újra ezt a verset ennek fényében - sajnos tényleg érezni benne azt a szakadékot, aminek a szélén imbolygott ez a tehetséggel áldott, csodálatos ember, a (szerintem) legtehetségesebb kortársam. E miatt a vers miatt (meg a tollából kicsurgó testvérei miatt) érzem úgy a mai napig: bíznom kell bennetek, minden keserítő tapasztalat ellenére. Mert e nélkül csak az a soha nem lassuló zuhanás van, ami nem számít. Sajnos e nélkül nem számít, csak a leérkezés.