Hát, fele- és egész barátaim, ez nem valami sok. A tavalyi év hullámvasutazása közben folyton kipotyogott a kezemből az olvasmány – úgy hagytam magam mellett elsuhanni a könyvespolcnyi csábításokat, hogy az összemosódó gerincekről a címeket se sikerült elolvasni. Alig olvastam frisset és kortársat. Egyáltalán: alig olvastam. S amennyi aggódni és töprengni valóm volt, nem meglepő, ha a könnyű szövetűek, és leginkább az otthonos kedvencek simultak a kezembe, meg a DVD lejátszóba. Azt akartam, hogy ringassanak.
Timi elég sok mindenről mesélt az előző bejegyzésben – csatlakozom az előttem szólóhoz: két kapkodva elkövetett lakkozás között ritkán ül az ember agyába, amit olvas. Az sem feltétlenül kontemplatív tevékenységet elősegítő látvány, ha a szemed láttára szertezuhan, akit szeretsz. Mégis, a hullámvasút mélységeinél is jobban zabálták a lehetőséget és időt a csúcspontok: például megtiszteltek egy felkéréssel egy nagyon izgalmas kulturális projekt készítői – egy számomra teljesen ismeretlen terepen tanulok futni, olyan „akadályokkal” ismerkedve, mint a csapatmunka. Ennek (is) köszönhető, hogy tavaly (új olvasmányok hiányában) viszonylag sokat morfondíroztam versekről a blogon – s láss csodát, egy kedves barátom ajánlására úgy tűnik, a verselemzéseim komolyabb plénum kíváncsiságát is felkeltették. Nem kiabálnám el… de ezzel is foglalkozni kellett.
Timivel ellentétben nekem alig került a kezembe szépirodalom, úgyhogy a toplistám még annyira sem tekinthető a tavalyi év szempontjából relevánsnak, mint az előzők. Kicsit irigylem a párom – idén úgy alakult, hogy az „elolvastuk-érzet” helyett nálam a „francba, már megint ő olvassa” érzete épült csak…
Az év legellentmondásosabb személyes élménye:
Az a fantasztikus megtiszteltetés ért, hogy interjút készíthettem az ekultura.hu-ra Harcsa Veronikával– nekem ma ő a leg… Megbeszéltük a szerkesztőkkel, hogy jön még valaki, mivel én tökéletes kütyügyilkos vagyok, analóg fazon a digitális világban – csak sajnos senki nem ért rá. Valami fantasztikus, élő, spontán elemekkel gazdagon rakott beszélgetés alakult ki, amelynek 9. percében észrevettem, hogy mindezt nem veszi a diktafon… Újrakezdtük, Veronika abszolút profin újra odatette szinte az egészet – ha valamit ér az interjú, az teljesen az ő érdeme. Nem tudom, merjek-e még egyszer a szeme elé kerülni ezek után; az egóm azóta is vakond-kúszásban közlekedik, ha arra a délelőttre gondolok.
Az év legellentmondásosabb „kulturális” élménye:
A hobbit – Smaug pusztasága– komolyan meg kell erőszakolja az egyik felem a másikát, hogy elviseljem a gyerekkönyvet hentelő fantasy-köntösben… miközben folyvást megmenti ezeket a meglehetősen dühítőre pimpelt, ostoba „adaptációkat” a rengeteg bele fektetett háttérmunka, a fogható Középfölde-érzet, és az a néhány kiemelkedő pillanat, amikor víziót látok és nem rosszul megkötött kompromisszumokat. Arról nem is beszélve, hogy e kompromisszumok filmbe kerüléséről általában nem az alkotók tehetnek, hanem a jelenlegi megafilmes közeg. De emberek! Én rajongó vagyok! Csillogó szemmel rajongani akartam, nem hideg fejből sokadik nézésre nagy nehezen megszeretni…
A legjobban élvezett ellentmondás:
Három könyv Scalzitól – a Szellemhadtest, Az utolsó gyarmat, és a Zoe története. Ott ücsörög mind a három a top10 árnyékában, nem sorolnám egyiket se bele, holott idén talán ezeket szerettem olvasni a legjobban… Annál jóval többet kaptam tőlük, mint amit az előzetes várakozásaim alapján ígértek. Mind a három tisztességes iparosmunka – volna csak; viszont a szerző empátiája és játékos kedve mind a hármat túllöki az iparon és a zsáneren. Úgy vagyok velük, mint tavaly az Oszamával – ha teljesen más okból is: ott visszafojtott lélegzettel figyeltem a nem teljes tehetség szívbe markoló árnyékugrását; míg ezekben a szelíd irónia felemelő trükkjeit csodálom. Mind a három kézbe kerülhet nehezebb napokon a lélek üdítőjeként, amikor megint azt akarom majd, hogy ringassanak…
A legjobban fájó ellentmondás:
Az egész moly.hu-s história. Dühít, hogy Timi összefoglaló írása lett a legolvasottabb bejegyzésünk. Mégis; megemlítem, sőt. Ide másolok valamit, amit @n-nek írtam kommentben, a versblogomon: Tudod talán, hogy elsősorban azért jöttem el, mert a lányok törlése enyhén szólva jogtalan volt, másodsorban Timi miatt - de ezt megírtam versben. Viszont a konkrét cenzori magatartás, az ellenvéleményeket - olykor akár csak a kételyt és aggodalmat megfogalmazó karcokat (mint amilyen @Jucié volt pl.) szisztematikusan törlő cenzori működés miatt nem megyek vissza - és a sok fiatal miatt, akik az összképtől elzárva fogalmazták meg a maguk lelkes kiállását a Moly mellett.
Merthogy évek hosszú során át voltam én is ilyen összképtől elzárt fiatal, egy diktatúrában, amit alig is érezhettem annak - pont ezért. Akadnak, de alig rossz emlékeim abból a korból - viszont a jó emlékeket mára mélységesen átszínezi a szégyen, az egykori jóhiszeműségek valóság-mögöttesétől elfogó gyomortáji hányinger.
Látom magam köré szilárdulni ezt a gondolkodásmódot és tömegvélekedést irányító (meg)vezetést, csak most egy másik előjellel, mint annak idején. Az egész társadalomban - nem tetszik, ennek hangot is adok, de elviselem, mert benne létezem. Viszont a szabad időm (kvázi az intim időm) nem szeretném ilyen légkörben tölteni. Nagyon sajnálom – az egyik legfontosabb inspirációs bázisom veszett oda.
De most már jöjjön a lista - avagy a listák. Mivel valóban újraolvasó-év volt a tavalyi, két ötös listát kaptok, külön a régi kedvencekkel és az új élményekkel. Így egyszerűbb – és nem lenne igazságos ezeket egymáshoz hasonlítani…
Top 5 újraolvasott:
5 - Darvasi László: A zord apa – avagy a Werner-lány hiteles története– Ez a kis posztmodern stílusparódia nem régi, de ha van értelem az univerzumban, akkor klasszikus lesz. Kicsit talán elfogult vagyok Darvasival – de tényleg ezt a könyvét tartom úgymond a mesterjegyének. Mindenből van benne egy pici, a kaméleon alkatú szerző külön világaiból. Nagyon szeretem a mondatait. Ahogyan ellenpontoz a második tagmondat, s teszi mindezt (az életünk feloldhatatlan ellentmondásaként?) idézőjelbe a harmadik.
4 - Philip K. Dick : Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal– folyamatosan kísért, hogy ide tartunk. Élmények helyett élményszurrogátumok, a ránk szuvasodó tárgyi világ, a tömegben még tökéletesebb magány – ami maga a kihaltság; a közömbös erőszak és az elektronikus kedvencek. Dick számomra a modern vezeklő. Amolyan Rejtő-módra. Ponyvairodalmi Szent Ferenc. Mert minden figurájában ott lüktet a maga vélt, vagy valós vétke. Mert olyan hitelesen üres az ege, mint Pilinszkynek – holott „csak” egy zavaros tollú és pszichéjű, felszínes amerikai. A könyvei ráolvasások. Varázsénekek modernen túl. Posztmodern? Nem tudom. De olykor úgy vélem, nélküle nem is létezne ez a fogalom.
3 - Szerb Antal: A Pendragon legenda– Talán majd egyszer elolvasom a tavaly megjelent, hiánypótló monográfiát. Hogy a szatellitként körülöttem keringő, besorolhatatlan élmények közül ez a könyv is befészkelhesse magát végre a helyére. Az egész Szerb Antal-életmű a helyét keresi bennem, talán ezért olvasom a könyveit annyiszor újra… nem véletlen, hogy mikor végre polcra került a könyvtárunk, ez a könyv, meg Lénard Sándor Völgy a világ végén-je simult először a kezembe. Erről végre írtam, a másikhoz még gyűjtöm a bátorságot…
2 - J.R.R. Tolkien: A hobbit– Lehet, hogy ezt meg se kéne indokolni – hiszen annyiszor megtettem már… Sokáig nem mertem írni róla, csak rövidke szösszeneteket. Most átszakadt valamiféle gát – pont a filmek felzaklató hatásától… nem tudom megítélni, sikerült-e méltó szöveggel ajándékoznom azt az élményt, amit ettől a mesétől kaptam. „Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy hobbit. Mélységes kényelemben, zavartalanságban. Ahogy valaha, kalandra és adrenalinra drogok szintjéig kattant korunk előtt a boldogságot elképzelték.” Ahogyan én még mindig képzelem…
1 - Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita– Ehhez gyűjtöttem a legtovább a bátorságot. Úgy képzeljétek el, hogy amikor a Könyvvizsgálók általam írt legelső bejegyzése született, már megfordult a fejemben, hogy ezzel kéne kezdeni. Nem is vagyok túlságosan elégedett vele – mintha még kívánná a szót a tavaszi niszán-hónap 14. napja körül évről évre megejtett újraolvasáskor átélt; az egyike a legszebb éves ritmusoknak, amit hellyel-közzel tartok az életemben. Mintha nem mondtam volna mindent el, amit ez a könyv újra és újra felkavar bennem. Vagy csak nem múlt el, egyik olvasástól sem múlt el a gyávaságom? Mintha megmutatták volna az ajtót, csak gyáva volnék belépni rajta?
Top 5 friss:
5 - Neil Gaiman: Óceán az út végén– amiről kb. már lemondtam. Megint azt a könyv helyett írt, élvezetesen alibi szagú hidegen-hagyást féltem benne, amit az utóbbi idők munkái (leginkább tán A temető könyve) ágyaztak. A hideg-ágyat, ahol magamra hagy a kedvenc kortárs álmodóim egyike, miután becsukja a mesekönyvét, kitessékeli a macskát, leoltja a lámpát és aludni tér – otthagyva ébren a rettegéseimmel. Nem ez történt. Köszönöm, Neil.
4 - Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet– Valente most már befészkelte magát a szívembe. Igazi gót macilány: komótosan átgázol a tüskés tabukon, pofátlan bátorsággal meséli a magáét, amibe csak annyit enged a máséból, hogy te is beférj oda, kedves olvasó. Minden eddig olvasott története tovább akarta mesélni magát bennem, a Marija Morevnánál kilométerekkel rövidebb kifutású 'körülhajózó is. Valaki adja ki minden könyvét, vagy vénségemre mégis bele kell vernem a fejembe egy idegen nyelvet! (Arról nem is beszélek, hogy egy ideális világban Valente Sjón kishúga lenne. Vagy a felesége. Vagy a szeretője. Vagy a lánya. Et cetera…)
3 - Erdős Virág: Ezt is el– Olvastam ennél érzékenyebb verseskötetet idén, például Simon Mártontól. Olvastam kifinomultabbat, például Babiczky Tibortól. Győrffy Ákos a verseivel úgy kerülget, mint a hideg szemű ragadozók, alig merem olvasni. Mégis. Ez a legfontosabb könyv évek óta, amit szépirodalmi „közéleti szerepvállalásként” bárki is elénk rakott. Mélységes tisztelettel köszönöm meg Erdős Virágnak, hogy oda nézett, ahonnan én rendre elfordítom a tekintetem – mert tehetetlennek érzem magam a láttukra. Nehéz vállalás az övé. Adjon hozzá erőt az Őriző.
2 - China Miéville: Konzulváros– Egy ideje újra hiszek a sci-fi (mint műfaj) erejében. Ez az ember teljesen kiborít! Én szoktam látni magam előtt a látomásaikat! Régóta nem okoz nagy munkát, hogy idegenséget vizionáljak, úgymond átéljem az idegent – gondoltam én… Miéville rendszerint úgy jár el íróként, mint egy tudós: elvesz valamilyen evidenciát, és következetesen végiggondolja a hiányát. Nem eukleidészi fantasztikum… éld át, vaze. Nem fért bele egyetlen bejegyzésbe a végiggondolni való, amit adott…
1 - Hisham Matar: Férfiak földjén– Könyvhéten kínált meg vele egy nagyon kedves barátom tündér felesége, aki a kiadónál dolgozik. Ez a maradéktalanul szerencsés napok egyike volt, ez a könyvheti – magamtól kétlem, hogy a kezembe vettem volna, a kihagyott lehetőségek és lelkiismeret-furdalások sorát bővítette volna… pedig nagyon felkavart! És lassan ülepszik. Helyzetek során át jut eszembe odavágó momentuma – ez a kis betekintés abba a gyökeresen idegen közegbe úgy vált otthonossá mára, mint a saját múltam. Ez a könyv is sokáig velem marad, mint David Grossman remeke, vagy a Tirza. Nem fogom újraolvasni – amíg azt nem érzem, hogy végre letettem.
És akkor most jöjjön a csalás…
Minden listán kívül. Minden odasoroláson kívül. Két újabb szatellit az eddigi öthöz. Keringnek körülöttem, mint a ragadozók. Mint az óvó-figyelő őrszemek. Nem tudom eldönteni: a lelkem akarják-e, vagy a lelküket adják. Olyan fura, nem? Hidegre hűtött szívvel olvasva nem is értem – mitől pengetnek ezek a szövegek, mint egy hangszert. Olvastam felkavaróbbat. Olvastam elragadóbbat. Olvastam ezerszer fontosabbat. Olvastam olyat, amit kívülről tudok. Akkor miért ezek?
Minden listán kívül. Nekem ők az örökbecsű limlom. A szavak, amelyek túlmutatnak magukon.
Bónusz:
Az év filmélménye:a Tajtékos napok lenne, de elé tolakszik két időtlen kedvenc, a Rosenkrantz és Guildenstern halott, és még inkább a Stalker. Persze, lehet: csak azért érzem így, mert ezekhez is sokáig gyűjtöttem a bátorságot – hogy írni merészeljek róluk. Mélységesen meglepett Michael Gondry boldog és felelőtlen mesélőkéje, s a tény, hogy ezt a kvázi megfilmesíthetetlen történetet mégis megajándékozta egy adaptációval. Még azt se mondanám, hogy nem bugyborékol a másik kettővel egy kategóriában a története. De Stoppard sokkal mélyebbre csavarja a maga parafájába a dugóhúzót. És Tarkovszkij az egyetlen a hármuk közül, aki ki is húzza. Kiengedve a szellemet a palackból.
Az év zenei élménye:Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint: Lifelover– koncertés CD. Ez nem kérdés, holott voltunk jó pár felkavaró koncerten. Timi hosszan írt az ajándékba adott Mark Knopfler koncertről - amíg élek, nem feledem - talán majd a Peter Gabriel lehet hozzá mérhető, ha valami csoda folytán eljutunk rá. Ott volt a Gundecha Brothers– engem ezek a csodálatosan kifinomult indiaiak mindig meghökkentenek: hogy ebben a kifinomultságban mennyi játék, egymásra nevetés, kikacsintás, bohókás öröm van – hogy nem ér semmit az egész, ha a zenész nem élvezi; akár jobban, de legalább annyira, mint a közönsége. Viszont amit Veronika és Bálint adott ajándékba, az ez is volt, meg az is: Knopfler bűbájos, öregedésével egyre meghittebb virga mesterisége és az indiaiak improvizációs, szelíden kivagyi játékszeretete vonásaiban egyaránt otthon van a duett játékában. Ők az én világsztárjaim. Csak azt írhatom róluk is, amit a Knopfler-bejegyzés végén: Rajongó vagyok. Ne higgyetek nekem. Higgyetek a fületeknek.
Megfogadjak? Listázzak?
Ugyan minek… Úgyse tartom be. Jó lenne elolvasni az utóbbi évek hazai terméséből azt, amit Pável, a világirodalomból azt, amit Timi, vagy entropic fontosnak érzett. Olvasni a fantáziát vicomte, vagy Profundus Librum ajánlásával. Írni a verseket nap mint nap, ahogy eddig, és olvasni a másokét, sokkal inkább, mint eddig. Belefolyni projektekbe, ha hívnak. Kevesebb csalódást okozni az ekultura.hu végtelen türelmű szerkesztőinek. Legfőképp: befejezni az Endymion felemelkedését. A Mitágó-erdőt. Az Armageddon Reality Show-t (ha már dZé volt olyan kedves és lehetővé tette…).
Jó volna jobban érezni az olvasmányokban a saját időm. Még teljesebben elbújni előle az olvasmányaimba, ha túlságosan karcol. Megérezni az idő ritmusát – mikor kell elbújni a szörnyeim elől, mikor a szemükbe nézni. De tudjátok mit? A tavalyi év nem volt valami sok. Mégis – pont elég volt. És (el ne kiabáljam) idén is kerülget, itt köröz körülem egy minden tervet borító felkérés…
Mindenkinek boldog, sikerekben gazdag új esztendőt kívánok!