Most, hogy itt ülök a végén (ami nem a legvége még, csak a Vége), visszatekintettem erre az utazásra, amit megtettünk együtt, Neil, az alkotótársai, meg én: az olvasója. Amit így minden olvasójával megtett és megtesz, mint bűncselekményt, vagy áldott gesztust – kivel mit. A félbetört kiadás szeretett füzeteire és a Fumax komolyan nagyra becsült, igényes féltégláira, mint lépcsőfokokra, úgy nézek vissza. És a saját szavaimra is, e könyvekről. Hogy mennyire nem találtam én sem először a hangot ehhez az utazáshoz. Néha elfog a vágya, hogy újrafogalmazzam, átfésüljem az egykor írt sorokat, máskor meg úgy érzem, hagynom kell – hiszen ez is útkeresés és hangtalálás volt, ahogy annak idején a Prelűdök és Noktürnök, az első pár füzet a történetfolyam életében. Gaiman és a társak egy műfaj határait keresték, és a hangot hozzá, ami nem visszhang (annak ellenére, hogy táplálkozik az elődök bokros munkáiból, és számos esetben kötözi ágaikra az utalások pókhálószálait). Én is a hangot kerestem hozzá, és egyáltalában nem baj, ha ma máshol találom a határaim, mint akkor, amikor először kézbe vehettem ezt a csodát. Talán ez mutatja legjobban, a többi, időközben beengedett mesével karöltve mennyit formált rajtam.
Sandman, az álmok fejedelme - Prelűdök és Noktürnök
Sandman, az álmok fejedelme - A Babaház
Sandman, az álmok fejedelme - Álomország
Sandman, az álmok fejedelme - Párák évszaka
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (első kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (második kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (harmadik kötet)
...és ott van még Halál
Death - Halál: Teljes gyűjtemény
![]()
![]()
Neil Gaiman egy novellájában nagyon gonosz módon eljátszott vele, hogy működik a mítoszi erő: kérni kell, hogy cselekedjen. A Sandmanegészében nem teljesen igaz, ami a novellában, hogy szabad akarata itt csak az élőnek van, de minden körülöttünk születő, erővé csomósodott, megszemélyesült hitünk (itt is) elsősorban a maga törvényszerűségeinek rabja. Amíg például egy élőlény nem idézi meg, nem hívja el (azzal az elemi erővel, aminek valóban elhívóereje van) őket, addig például a Hároma saját szabályai rabjaként létezik: szövik a sorsot, s elvágják, ha vége; esetleg ha nő vagy s a világukba nyitsz értetlenségedben (mintegy magadba), válaszolnak 3 kérdésedre. Ha van merszed a megfelelőket kérdezni. Voltak ők valaha, a történet elején Aoidé, Meleté és Mnémé, a három eredeti múzsa a görögség ifjúkorából, voltak sugalmazók itt is, az első történetektől kezdve, hogy aztán itt számos ennél kevésbé vonzó arcot öltsenek; ebben a 13 fejezetben, ahol a világ az ő vágyaik mentén csavarodik. (A történetük világa, amely lehet, hogy valamelyik szuperhősös fantázia-világ amúgy, mert Lyta Hall úgy élőlény, hogy mesehős: szuperhős, aki felhagyott a Fúriáskodással. Nem ez volna az első eset, hogy az Álomurat érő alapvető hatások nem a mi éber, közös delíriumunkból származnak.)
![]()
Itt minden nő alapjellemzője, hogy három. Szűz, anya, vagy banya – olykor csak azzal jellemezve, melyik összetevő hiányzik belőle. Velük kezdjük a történetet, az első fejezet első lapjain Párkákként, amint kötnek és oldanak; és velük is fejezzük be. Minden epizódban jelen vannak valamelyik megjelenésükben, kivéve a harmadikat. A harmadik részben nem szerepel a három – senki nem szerepel „önmagában” a járatlan utak megtétele nélkül. Arcaik a kultúránk női hármasságait szinte maradék nélkül sorra veszik. Lyta, a szuperhős Fúria lánya (maga is e néven, ugye) álmodik a Fúriákkal: elhívják, hogy aztán epizódokon át megkeresse hozzájuk az utat önmagában. Jóakarók, így szólítsd őket– amit elvesznek, vissza is adják: Fúria lányának, Fúriák unokájának fia, Daniel (a dédunoka) lesz az új Álom. (Bár azért az anyának a szemére vetik itt is, akár a Dűnében, hogy lány helyett szült fiút.) Ahol három nő szerepel, beszélget, vagy akár csak ifjú apród-lány, vén küklopsz, félszemű macska-anya képében utat mutat, ott ők vannak jelen (de a jegyükben beszélget Sandman három szeretője: Kalliopé, Thessaly, Titánia is, A virrasztáson, mindennek a végén). Érdemes volna újra végiggondolni, hányszor jelentek meg az elejétől fogva, hányszor és kinek, Botcsinálta házigazdákon túl a Babaház lakóin keresztül a Párák évszakáig – de azt is elég végiggondolni, és nem tanulságmentes, hogy ebben a 13 epizódban hányszor.
![]()
Ők a Gorgók (ahol Lyta lehetne a harmadik: Medusa– azzá is válik félig), ők ülnek le beszélgetni Rose Walkerrel egy ódon, angol öregek otthonában (köztük Lyta könyörtelen, egykori fúria anyjával, Helenával), őket látod a tükörben, amikor Lyta önmagával beszélget – s velük találkozik a tükör mögött, amikor összetöri azt. Ők a Hekaté, ők a Morrigan (a csatamező három vámszedője), és Lyta hiába kérdezi: melyik vagyok énebből a háromból, a válasz csak ennyi: számít ez? Elkészült az elhívás – a sorsa ellene fordulhat a Végtelennek. És Halálnapon az Álomvilágban megtartották az első temetést. Amit még számos követ, aztán a temetetlen holtak – végül az álmok Urának halotti lepel rajzolta teteme. Mindez nem jött volna létre, ha egy vén manó és egy fondorlatos északi isten nem hergeli Hippolyta Hallt az őrületig. Mindez nem jött volna létre, ha nem kéri fel az őrülete a Fúriákat erre a bosszúra. Annyiszor megállhatna! Annyiszor megállhatna ebben a befelé utazásban, annyiszor elbukhatna közben – de a megfelelő pillanatban segítik. Hol egy halhatatlan boszorkány, hol a saját szörnyetegei, időnként még az is, akin bosszút állna - aki önmagát akadályozva hagyja, hogy beteljesüljön rajta a bosszú. Pusztán azzal, hogy betartja a saját szabályait. Mindez nem jött volna létre, ha Álom nek akarja. Látjuk Végzet kertjében a számtalanná lett könyves alakot – amíg ekkora szabadsága van a cselekvésnek, addig annyiféle végzet van, ahány lehetőség. Mert Lyta megállhatna – de már csak akkor tenné, amikor nem tud. Talán így rajzolódik ki a legszebben: akárcsak az anyja, ő is elsősorban önmagán állt bosszút. Talán nincs is másmilyen ebből - akármennyire elégtételnek érezzük olykor.
![]()
Nagyon szeretem ezt a méltóságteljes véget, a lassú, hosszú, több füzetből álló utószót; az epilógussal és a kétféle, lírai lábjegyzettel a legvégén. Valahogy pont ilyennek képzeltem, amikor olvastam róla, meg amikor felépített egy benyomást a Világok Vége Fogadó egén látott gyászmenet. Hogy jönnek istenek és hősök, élők és holtak – mind álmodó, az álomban, amiből annyit érez, amennyire méltó. Mindenki elköszönhet, ahogy szeretne. Ki halt meg? Mit gyászolunk kérdezi az, aki nem tud pusztítani és nincsenek álmai. Egy nézőpontot feleli Ábel. Miközben egy másik nézőpont, aki egykor Daniel volt, még folttalan, fehér ruhában távol marad a „saját” temetéséről. Mindenki elköszönhet, aki szeretne – de ettől az „önmagától” ő nem. Pedig amúgy nemcsak ő képviseli a folytonosságot – úgy is, hogy még tényleg nincs története. Mátyás, a holló-barát elköszönését emelném ide. Akit utolsó kérésével megmentett főnöke és barátja – s aki a temetésen (tényleg megidézve az eltávozottat) a reményről beszél, Morpheusz szavaival szinte (nem mellesleg: Lucifer füle hallatára). Ami az Álomúrból egykor a legjobban irritálta a bukott angyalt, az íme: a hollója által él tovább. Mint ahogy Hob Gadling is az életet választja, az élet álmát (deliriumát) még mindig; úgy is, hogy Végtelen barátja letért erről az ösvényről. Lehet, tényleg a legnagyobb ajándékot kapja, amit ilyenkor kaphat létező: külön, személyesen is elköszönhet. Élve tovább, fáradhatatlanul. És fáradhatatlanul él a Vágy teremtette kísértés is, hiszen a legcsábítóbb Végtelen unokája, Rose Walker, akinek immár újra van (mondjuk úgy: örvényt kelteni képes) szíve, babát vár. Vágy általa az ifjú Álmot ugyanúgy kísérteni fogja, ahogy meggyászolt Homokemberünket. Ezek szerint a Vágyat egy bosszú nem elégíti ki. Ez a történet is Végtelen.
Akkor is, ha felébredünk belőle. És az ébredéssel magunk mögött hagyjuk – ahogy én, hogy végre hozzám férhessen más is. Mások történetei álomról, reményről, gyászról. Életről. Nem szeretem a börtönöket, Li mester. Néha úgy gondolom, magunk építjük csapdáinkat, aztán beléjük sétálunk s meglepődést színlelünk egy darabig. Hogy ez az élet rendje, a legfelségesebbnek és a teremtés leghitványabb lényeinek egyaránt. De akár így van, akár úgy, mindenképpen érdemes kitárni a kalitkákat. Köszönöm, Neil!
És nagyon köszönöm, neked is, ha elkísértél idáig, olvasó!
