Hát! Így kell újrahúzni az egykori gúnyát, hogy úgy hasson, mintha ebben a poszt-apokaliptikus pillanatban porozta volna össze először a soha nem pihenő sivatag! Ráadásul ugyanaz a pofátlansági faktor most is, mint ami az egykori, 1979-es Mad Max-et a mezőny fölé emelte – ugyanúgy kérlelhetetlen és kegyetlen ritmusban tör gépezetet, végtagot, tabut; rálicitálva a ma megszokottra filmnyelvben és narrációban; s közben hol véghetetlenül morbid, hol költői… olyannyira, hogy valójában egy pillanatig se zavar: egyszerű, mint a faék.
Amikor először végigszántott a mozivásznon George Miller agymenése, az akkor épp kisfénykorát élő katasztrófa utáni történetek; az alacsony költségvetésű, ma ránézve hallatlanul viccesen ható apokalipto-giccs (Zardoz, hogy mást ne mondjak) minden megelőző darabját zárójelbe tette a maga kérlelhetetlenségével. Egyszerű, klasszikus western-szerkezet volt, társadalmi igazságosztást maxoló személyes bosszú; egyfelől vadnyugatian szélsőséges, másfelől pont kellően árnyalt figurákkal; társadalomból-kilépés története, bűnfilm; szuggesztív képekkel, közelikkel, kevés, de jól elhelyezett mondattal… Mára azért leül; a zsáner eszközkészlete ma sokkal harsányabb, pergőbb, klipszerűbb, sokkal jobban használja a zenét – nem csodálom, hogy Miller újra akarta építeni. Mégpedig tényleg úgy, mint egy klipet. Szerencsére kapott rá elég pénzt, érdekelt elég jó színészeket a lehetőség; mert megmutathatta: úgy gondolkodik, és úgy válogat az eszközökben, ahogy régen. A szemlélete nem változott, csak az eszközei. Kíváncsi leszek, kavar-e újabb felfutást a poszt-moziknak, mint annak idején, amikor a „kisfénykorból” rövid időre igazi fénykort csinált.
Milyen érdekes: tényleg súlyt ad a képeknek, hogy valódi járművek kavarják a port, ássák el magukat a sárban – hogy a lepusztultságot nem (vagy nem elsősorban) a grafikusok álmodják, hogy valódi a rozsda. Súlyt ad a mondatoknak, hogy valódi színészek mondják őket; Tom Hardy, Charlize Theron, Nicolas Hoult maradéktalan – elfelejted a színészt és Max-et, Furiosát, Nuxot látod a helyükön. Hatalmas ötlet, hogy Miller teret engedett a vén havernak, és Halhatlan Joe beteg maszkja alá odapakolta Hugh Keays-Byrne-t; aki 1979-ben, az első Mad Max teljesen kattant motoros bandavezérét, Toecuttert alakította. A filmben, amely nem remake, vagy reboot (hogy utálom ezeket a szavakat…) – hanem a három egykori film élet-halálérzését újrafogalmazó teljes értékű változat. Az első film főgonoszával, a második film tartálykocsijával, a harmadik film nyelvi leleményeivel. Igazából három hosszú, egybefüggő akciószcéna, minimális átvezetéssel; hőspotyogtató gonoszjáték, képekkel, amiket aztán úgy kell kiverni a fejedből.
Nagyon kevés mondattal. Valahol így jó – így vegytiszta akciófilm, amit látsz; és jók ezek a mondatok, mert világok lakhatnak bennük. Tán kétszer háromszor éreztem úgy, hogy Nagy Emblematikus Szavak hangzanak el – s ez egy ilyen, erősen önkényes módon szélsőségekkel építkező látvány-mozinál pokoli jó arány. Amit a Hobbit-filmkészítőinek szemére vetettem - a felépítésben és logikában tátongó szakadékokat, a látványos képek kedvéért elfelejtett koherenciát eszemben sincs ezen a mozin számon kérni. Ami ott szinte fájt, az itt helyénvaló, sőt, zsigeri élvezetet okoz. A látványos vízpocsékló vízeséstől kezdve az egymás mellett/ellen létező gépi-motoros szubkultúrák nem-létező logisztikájáig az összes látványos bukfenc lényegtelen - mert ez a film nem okoskodik; tényleg olyan, mint egy fejjel lefelé fellógatott Vérzsák: szarik a vércsoportra és a higiéniára. A félmondatokból így is meglepő erővel rajzolódik a Hadfiúk beteg maradvány kultúracsonkokból összekapart mitológiája, Furiosa „Zöldhelye” egyetlen szóban képezi le a menedékvágyat, a földön, ahol nincs menekvés – ez a fajta apokaliptikus rémület az összes túlzás ellenére igazi, vagy legalábbis én is így képzelem: így fonnyadna mítosszá és kultusszá a bonyolult hálózat, amit egyre kevesebben látunk át, és (tárgy-fétiseivel) valójában már ma is mitizálunk.
A legjobb hír mégis az, hogy működik az eredeti filmek ismerete nélkül is. És faék-egyszerűsége ellenére több olvasata is lehet. Aki akarja, nézheti úgy, mint egy feminista filmet. Aki akarja, nézheti úgy, mint egy meztelen látványfilmet, akcióorgiát. Aki akarja, beleláthat egy szabadságharcos remény-filmet, a szokásos tanulságokkal. Van egy szolid öko-olvasata… s miközben minden kockájáról ömlik a tesztoszteron, picurka üzenete vastagon pacifista. Az eredeti filmek ismerete adhat többletet hozzá – Max „kísérteteinek” például története és mélysége lesz az ismeretüktől (a szemfülesek még azt a „kísértőt” is kiszúrhatják, aki valójában él…), de ezek a villanásaikkal rémítő emlékek e nélkül is ütnek. A legjobb hír, hogy ennyiféleképpen működhet önmagában. Bár azért határozottan kényszert éreztem utána, hogy rögtön beüljek egy lassú, európai művészfilmre, csak az egyensúly kedvéért…
