Kleinheincz Csilla: Üveghegy

December 17, 2014, 9:00 pm

≪ Previous: Marina Sztyepnova: Lazar asszonyai

Régen fájt ennyire szó. Úgy féltem ezt! Hogy az a kíméletlenség, ami csattogó kerekek pályáira űzött, ami fogat azért képzel, hogy harapjon, ami ha köt, egy életre, s ha old, akkor az életet – ez a saját szívét kitépő meseszó belém is harap majd, így harap belém is; az olvasóba. Kiszakít egy részt - jobb részt - hogy a hiánya tanítson. Féltem ezt, és nem hiába... Ez a történet miránk épül. A csalásra. A bele nem nyugvás kerülőútjaira, a juszt-is poklára, ami csak a célt látja, a körülményt alig, és a következményt soha. Miattunk pusztuló gyönyörű bolygónk minden fűszála ismeri lassan ezt a mélyen emberit. S most egy mesélő megmutatja – maga a mese sem ment tőlünk. Nem mentes, és meg se ment. Nem rajzolja át mélységesen valódinak érzett korlátaink. Az Üveghegy: valódi határ. Héterdő csak a vidéke – aki ide kötődik, azt maga az Üveghegy köti. A sors. Hiszen itt ered. S ezen a határon lépne át folyvást az ember.

Az elejtett fonalat most más gombolyítja fel – ezúttal Lóna. Gyönyörű hangja van a fejemben. Kortalan, mély zengésű magas hang, mintha énekelne akkor is, amikor csak kimond. Lóna hattyú-léte a beszédében lakik. Vannak csőrrel odavágó, csendet vérző mondatai. Vannak tollal simogató szavai. Verdeső, szállni képtelen törései a beszédben. Eddig ő a legtágabb regiszterű mesélő-hang. A nézőpontja pedig… mindent kiforgat. A másik szemszög riasztó átértelmezés-kényszerében egyszer csak azon kaptam magam, hogy újraolvasok, helyeket keresek, hagyom, hogy összevagdosson leveleivel újfent az Ólomerdő. Az egyik történet kézbe veteti újra a másikat – hogy megdöbbentsen, mennyi mindent nem vettem észre, vagy másként, nem élve bele magam mégse elég mélyen az ígéret kötelezvény-jellegébe. Lóna hangja kell hozzá, hogy az Ólomerdő sokrajzú álmodozásába beleiralódjon az egy ösvény, amin a lánya járni fog – az egyetlen maradéktalanul hiteles út, ami mégis választásnak tűnik. A varázslat választásának. Hiszen mi értelme a varázslatnak, ha nem a Csoda tétele?

Ahogy túljutok az Üveghegyen – a határ átlépésének sokkján – végre kinyílik a világ. A Kősárkány világa végre tágul. Ahova bennem is tágul a mese: a birodalomba, amely maga a hagyomány. Amely elsősorban megőrizne. Apró közösségek hálózatában, s a ritmusban, amely a változást így hívja: ciklus. Csakhogy a változásnak van egy másik arca is. Ha ezt az arcot fordítod a mese világa felé, akkor a mese világa stagnálni látszik. Rugalmatlanná váló világnak látszik, amely így pusztulhat akár. A megőrzés gesztusa így lehet gátja magának a megőrzésnek – aki-ami mindenhonnan kiszorult, kipotyogott, előlünk odamenekült (mert nem akar változni), az előbb vagy utóbb a saját kiszorultságában, Széphonában is veszélybe kerül. Hiszen a mesét újra meg újra elmesélik az Üveghegyből eredő sorsok. S az ezernyi változatban ugyanaz valójában a változataival önmaga ellen ágál.

Észreveheted, nem mesélem a könyvet. Nem mutatom be – csak morfondírozok körülötte, azt remélve, hogy ennyi elég. Hogyha látod, mennyi (mennyiféle) gondolat ébredt belőle, tán elég lesz, hogy te is gondolni vágyj általa. Hogyha látod az elragadtatásom, te is hagyod elragadni magad. S kezdd el elölről – mert ez valójában egyetlen történet. Nem akarom mesélni az Üveghegy szívszaggatását. Sem a feloldás nélkül hagyott lépésről-lépésre kalandot, amit az Üveghegyen is túl élnek a Kősárkány meséjében a hősök.

Csak örülök, hogy Csilla megtalálta ezt a történetet. Ahol a mesék, a saját világ belső logikája, a megteremtett keret egyszer csak szabad folyást enged - mégis - a szereplők döntéseinek. Már nem látom – nem veszem észre az egymásba tükrözött meséinket. Azokat látom, akik mozognak ebben a keretben, akik megélnék benne gyönyörű illúziónk: a választás szabadságát. Mert lám: megvan a kerülőút. Amire a szabály nem gondol. A mese szabálya – a vállalt sors. Hiszen ezzel mindig szemben álltak gyönyörű, választott tévelygéseink, az emberi szív kerülőútjai. A hiteles különbség rajzolódik az emberi és tündevilág közé, mert mi azok a mesélők vagyunk, akik nem nyugszunk bele. Sorsba, gátba, elhamarkodott, megkerülhetetlen ígéretek béklyójába. Ez töltsön el reménnyel – még ha másfelől ugyanez bukásunk záloga is: hiszen a szabály, amelyen kifognánk miránk is vonatkozik. Az a része is, a kivétel, amit mi alkotunk, a szegése által.

A legszebb: amikor Szépország útjait a vállalt lépések súlyát hordozva járja az élő – amit létezésével így, vagy úgy, de betölt. Ha Szépország változni akar, egy félvérre van szüksége, akiben benne lakik az emberi dac: egyszerre a jóság és jóra való restség, egyszerre a mindent átölelni akarás és (a szeretet rohamában akár) a másik megtaposása. Ha tündérhon változni szeretne, egy „két világban hontalanra” van szüksége. Aki létével pusztít – s csinál helyet az engesztelésnek. Simogat, hogy Kleinheincz Csilla csillagszemű tinije úgy lép a határokon át, ahogyan Ende hőse a Végtelen történetben, ahogy Tamsin Beagle történetében – s ha ez a hallatlanul következetesen magához hű, várakozásokra és olvasói óhajokra magasról tevő bátorság vezeti a folytatásba is, hát olyasmi történik a fantáziában, amit az egész világnak meg kell majd mutatni!

Kiadó: Gabo

↧

Holtodiglan

November 9, 2014, 9:00 pm

≫ Next: Ian McDonald: Síkvándor

≪ Previous: Kleinheincz Csilla: Üveghegy

Meglehetősen hosszú ideje szemezett velem ez a könyv az íróasztalom széléről – pofátlanul hosszú ideje, ahhoz képest, hogy kölcsönkönyvről van szó – de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy olvassam. Kíváncsi is voltam rá, meg nem is – a rengeteg rajongó ajánló után az a néhány fanyalgás, és egy velős „dögunalom” nagyjából meggyőzött arról, hogy én erről a könyvről olvasás nélkül is szinte mindent tudok. Így nekiállni egy olvasásnak meg nem valami praktikus – pestiesen szólva kurva jó kell, legyen az a regény, hogy ilyen prekoncepciókat legyőzzön. Aztán jött a film, amit ki nem hagytunk volna, hisz Fincher az Fincher; de film előtt azért illene elolvasni, mégiscsak a könyv az igazi (vagy legalábbis az volt előbb…). Ráadásul az első filmkritikák annyira lelkesek voltak, hogy még inkább mocorogni kezdett bennem a kérdés: vajon az alapanyag jó vagy Fincher csinált szarból várat?

Szóval elolvastam…

Nagyjából félúton jártam, amikor a következőt posztoltam egy zárt csoportban: „amúgy engem olyan szinten idegesít a Holtodiglan, hogy legszívesebben földhözbaszkodnám és megtaposnám. Komolyan sajnálom, hogy kölcsönpéldány, ha az enyém lenne, valami rituális kivégzést rendeznék neki” – azóta sem sikerült megfogalmaznom ennél jobban a könyvhöz való viszonyulásomat. (Azért nem kell aggódni, semmi rituális kivégzés nem történt, Amadea épségben vissza fogja kapni a könyvét.)

Nagyon-nagyon régen bosszantott fel ennyire olvasmányélmény. Talán az Így veszíted el– de még az sem ennyire, mert az legalább valamennyire önazonos volt (azt azért nem merném rámondani, hogy őszinte). Ez meg… Ez egy borzasztó profin összerakott ipari termék, amiről ordít, hogy azért van, hogy rohadt nagy hatást váltson ki emberekből és ettől az írónő meg a kiadó rohadt jól megszedjék magukat. Annyira amerikai, annyira patikamérlegen kimért hatásvadászat, annyira steril… Szinte látom magam előtt, ahogy Flynn a nemtommilyen egyetem kreatív írás kurzusának tananyagában pipálja a tuti hatáskeltéshez szükséges hozzávalókat – és igen, tuti siker lesz a vége, de nincs benne semmi lélek, semmi emberi, semmi mélység. Nem látom mögötte a víziót, nem látom, hogy ez a nő miért érezte szükségét, hogy leírja, ami belülről feszíti – csak azt látom, hogy egy eminens írókurzus-hallgató nagyon szeretett volna sikerkönyvet írni. Hiányzik mögüle az ember.

Szóval rém profin összerakott piaci termék. És pont mert valószínűleg túl sok ilyen tananyag alapján összerakott hatásvadász szemetet láttunk-olvastunk már, a fordulatok sem tudnak meglepni – ami egy csak és kizárólag fordulatokra (naaagy fordulatokra) építő könyv esetében nem túl praktikus. Nem hinném, hogy emberfeletti érzék kéne hozzá, hogy az olvasó kiszagolja, itt bizony az első oldaltól az utolsóig megvezetés folyik – vagy valóban túl magasan van már az ingerküszöbünk, vagy Flynn tényleg nagyon kiszámíthatóan ír, de már a legelejétől kilóg a lóláb. Sajnos. (Erre a film forgalmazói alaposan rá is játszanak, ami nem vagyok benne biztos, hogy jót tesz az élménynek – ha az összes sajtóorgánum nagybetűkkel kiírja, hogy „David Fincher külön megkérte a kritikusokat, ne írják le, mi a sztori vége”, akkor az egyszeri néző eleve úgy ül be, hogy „hol a nagy fordulatom”… Innentől kezdve meg hol a meglepetés, kérdem én?)

Mindez még azt mondom, könnyűszerrel felülírható lenne, ha két olyan főszereplőt állítana középpontba a regény, akiknek a sorsa miatt lerágom a körmöm. Akár mert szimpatikusak, akár mert a világ legfifikásabb pszichopatái, akár mert ismerősek, akár mert ugyanazokat a mintákat követik, amiket én, akár mert felzaklat, megdöbbent, a lelkem legmélyéig felkarcol, amit egymással művelnek. De ha nem is rágom le értük a körmöm, legalább érdekeljen, mi történik velük, könyörgöm! Ne érezzem már azt, hogy kár értük a fáradtság, mert annyira tankönyvi idióták, hogy legszívesebben összecsomagolnám az egész kupacot, és behajítanám a Mississippibe. Élettelenek, érdektelenek, nincs személyiségük, nincs bennük semmi – egyszerűen lesír róluk hogy valami pszichológiai tankönyvből lettek összeollózva, mint tünetegyüttes. Óh, ne gondoljátok, hogy nem hiszem, hogy ilyen emberek léteznek. Léteznek, nem erről van szó – de senki nem csakmanipulatív picsa vagy csakönsajnáló seggfej. Ennél azért összetettebbek vagyunk, összetettebbek a motivációink, összetettebbek a kapcsolataink.

Kapcsolatok – mert hát a lényeg ez lenne, nemde? Hogy hova fajulhat két ember kapcsolata, miután rájöttek: mégsem ők Mr. és Mrs. Tökéletes, mégsem övék az amerikai álom, és ez az egész házasság néven becézett utazás inkább tűlélőtúra, mint pihe-puha wellness-hétvége. Csakhogy! Mr. és Mrs. Tökéletes már a kezdet kezdetén hazugsággal pakolta tele a bőröndjét, és nem tudott megegyezni azon, hova vezessen a nagy utazás – mindketten a saját kicsinyes vágyképeikbe szerelmesedtek bele, nem egymásba. Elbűvölő Amy a fiúba, aki úgy hozza ki a legjobbat Elbűvölő Amy-ből, hogy közben épp megfelelő mértékben pörköl oda puszta létével Elbűvölő Amy torz kis legendáját létrehozó szüleinek; Mamakedvence Nick pedig az arisztokratikus, okos, fensőbbrendű lányba, akinek más vágya sincsen, mint hogy „felemelje” a kis vidéki bunkó újságírófiút a saját szintjére. Egyik sem látta a másikat – de még csak azt sem, mire lenne igazából szükségük. A saját magukról alkotott idealizált kép foglyai, és eme idealizált képeknek kerestek hasonlóan idealizált párt.

A házasság kemény meló– mondja Amy egy helyen. Igen, rohadt kemény meló minden együttélés, főleg, ha a benne lévők folyamatosan egymással küzdenek, ahelyett, hogy együtt küzdenének valamiért. Ha nincs közös cél, nincs semmi. Nekik nemhogy közös céljuk, igazából kapcsolódási pontjuk sincs. És ezen a ponton még csak pszichopatának sem kell lenni, elegendő idő és visszanyelt keserűség után a legtermészetesebb módon kúszik fel a torkunkon a gyomorsav amikor meglátjuk, hogy már megint… (…már megint nem vitte le a szemetet, már megint éjjel kettőkor jött haza a sörözésből, már megint elverte a csekkpénzt cigire/a kocsira/cipőre, akármire, már megint nem állt mellém az anyjával szemben – az ok tetszőlegesen behelyettesíthető, a lényeg a metódus: hogy a legkisebb „már megint” elég ahhoz, hogy gyilkos indulatok szabaduljanak el).

És akkor itt most álljunk meg egy percre. Párkapcsolati dráma – egyes kritikusok szerint a világ legjobb párkapcsolati drámája (vajon mennyit fizettek nekik ezért?). Namármost, ha párkapcsolati dráma, akkor nekem Edward Albee és a Nem félünk a farkastól az etalon – írott verzióban és filmen egyaránt. Albee egy monológjában többet mond el arról, mi az ami összeláncol két embert, és miért azt tudjuk a legjobban bántani, akit a legjobban szeretünk, mint Flynn ötszáz oldalon. És ne jöjjön nekem senki azzal, mennyire igazságtalan dolog egy drámaklasszikust szembeállítani egy alapvetően a szórakoztatást célul tűző thrillerrel, mert azt kell, mondjam, ha egy regény jólvan megírva, akkor annak nem lenne szabad utat engedni a fejemben más regények/drámák mondatainak – akkor nem zakatolhatott volna bennem folyvást Albee monológja olvasás közben.

Vajon ezek után, hogy a könyvet éppenhogycsak nem tapostam meg és égettem el, mit adhat a film? Meglepően mást…

Miután kipuffogtam magam többeknek a regényről, akadt, aki azt mondta, kár volt rápazarolni azt a pár napot – igazából nem, mert félő, hogy ha csak a filmet látom, jobb véleménnyel lennék az egész jelenségről, mint így. Sokan sokfelé leírták és még jóval többen le is fogják, hogy mit és hogyan változtattak a filmkészítők és ez mennyiben változtat a végkifejleten, a mondanivalón, a szereplők megítélésén – nem mennék ebbe bele, mert számomra oly mindegy. Utáltam a könyv szereplőit, tehát hogy most Nick kicsit szimpatikusabb lesz-e vagy Amy kicsit ostobább, az már teljesen lényegtelen. Egyik sem került közelebb hozzám, nem lettek élőbbek, nem lett személyiségük – ebből a szempontból tökéletes választás volt a két főszerepre Ben Affleck és Rosamund Pike. Affleck a maga szájtáti kölyökkutya fejével pont annyira jellegtelen, tőrőlmetszett közép-nyugati mamlasz, hogy elhiggyem: az egyetlen lehetősége arra, hogy némi eredetiségre tegyen szert, a tahóság; Pike pedig Hitchcock-hősnőket idéző arisztokratikus, hideg szépségével, üvegkalickában nevelt sebezhetőségével, érzelemtelen maszkjával szinte kiköveteli, hogy a kezébe adjuk a kést, nesze, vágd már bele valakibe, akkor talán beléd költözik némi élet.

Kettejük közül inkább Pike filmje ez, no és persze David Fincheré. Azzal együtt is, hogy fényévekre van az „igazi” Fincher-filmektől – valahogy úgy képzelem, a Holtodiglan afféle ujjgyakorlat lehetett, nézzük meg, tudunk-e tankönyvi thrillert rendezni hozott alapanyagból, kihozni belőle a maximumot a közönségbarát forgatókönyv és a faékegyszerűségű mondanivaló megtartása mellett… Tudunk. Sőt, többet is. Amiben a film jóval több a könyvnél, az a remekül elkapott társadalom- és médiakritika. Flynn is megkapargatta a felszínt, jóízűen eljátszadozott a tömegbefolyásolás és a médiacirkusz jelenségével, de nem ment mélyre. Fincher viszont kihúzta ezt a szálat az úgynevezett párkapcsolati dráma díszletéből, és addig gabalyította, amíg be nem telítette a fél vásznat, jószerivel kitakarva a főszereplőket. Ami megmarad a filmből, az nem Amy gondosan bodorított önimádata vagy Nick visszafojtott indulatai, hanem a rendőrség töketlenkedése és a média mocskos, hazug, negédességbe burkolt dollárjelekkel körülvett cirkusza. Amely cirkusz nagyon is valós, itt van körülöttünk, a mi pénzünkből terjeszkedik, és amelynek aztán tökmindegy, hogy a cukormázas románcból eltűnt szőke cicamicát a férj tette-e el láb alól, vagy sem; hogy a perverz cukrosbácsit megöli-e a bosszúálló apuka vagy sem; hogy az öngyilkosjelölt leugrik-e a hídról, vagy sem – egy a lényeg, hogy a néző minél többet csorgassa a nyálát a képernyőre mások vélt vagy valós tragédiája láttán, és csörögjön a pénztárgép. Ez megmarad. És azt hiszem, ez az egy kritikus szál a filmben többet ér, mint az egész felhajtás a regény körül.

Kiadó: Alexandra

Fordító: Csonka Ágnes

↧

Ian McDonald: Síkvándor

December 19, 2014, 9:00 pm

≫ Next: Zárójelekben

≪ Previous: Holtodiglan

Az elsősorban sci-fi íróként ismert és elismert Ian McDonald egyetlen eleddig általam olvasott regénye, A dervisház a maga nemében páratlan élmény volt – és nem utolsó sorban számomra a sci-fi elemek ellenére is vérbeli szépirodalom. Elbűvölt, magával rántott, meggyőzött – legfőképp arról, hogy ez a fickó bármit ír, nekem azt olvasnom kell (hogy a Brazyl eddig sajnálatos módon kimaradt, arról legkevésbé a szerző tehet…). Amikor először hallottam a Síkvándorcímű ifjúsági kalandregényéről, rögvest Scott Westerfeld és a Leviatán-trilógia ugrott be – manapság a léghajó és steampunk hívószavakra már-már természetes, hogy Deryn és Sándor kalandjai jutnak az ember eszébe. A dervisházés a Leviatán elegye pedig mi más lehetne, mint minimum izgalmas kirándulás?

Nos, izgalomból akad bőven és panaszra sem nagyon lehet okunk – még ha az ember nem is feltétlenül azt kapja, amire számított. Elsőre meglep a könnyedség, az egyszerűbb narratíva, a kamasznézőpont érezhető mássága – figyelmeztetni kell magunkat, hogy azért ez nem A dervisház, ez egy hamisítatlan kamasz-kaland, annak minden egyszerűsítésével és akcióközpontúságával. Aztán meg épp az lep meg, hogy ez a látszólagos könnyedség milyen zökkenőmentesen vált át valami sokkal nagyobb léptékű, sokkal komolyabb kérdéseket feszegető, valós tétekkel játszó kalanddá. Úgy nő túl önmagán, hogy közben végig megmarad annak, ami: egy kiválóan megírt ifjúsági sci-fi – ami a mai mezőnyben, ahol a legtöbb ifjúsági (vagy YA, vagy akármi…) épp ott vérzik el, hogy vagy túl bugyuta, vagy túlságosan„felnőtté” válik az aktuális világmegmentés közben, önmagában nem semmi.

Everett Singh, a tizenéves zsenipalánta (matematikus, kapus, leendő mesterszakács, és még ki tudja, mi…) egy karácsony előtti londoni estén kénytelen végignézni, ahogy kvantumfizikus apját elrabolják a nyílt utcán, és nem elég, hogy a rendőrség nem is annyira titkoltan hülyének nézi, még saját anyja sem hisz neki. Pedig ő látta, amit látott. Amikor Dr. Kvantum nevű tabletjére (gyengeség, tudom, de imádom, ha valaki elnevezi a tárgyait…) titokzatos fájl érkezik elrabolt apjától, melyet egyedül Everett tud értelmezni, nyilvánvalóvá válik: nem egyszerű emberrablásról van szó. Még néhány rendőrség által manipulált fotó, gyanúsan viselkedő egyetemi kolléga, egy rejtélyes cipőfűzés, és hősünk előtt pikk-pakk kikristályosodik: apja valami hatalmas titokra bukkant, mely az egész univerzum sorsára lehet befolyással. Illetve univerzumokéra – hisz arra azért viszonylag hamar rájövünk (ő is, és az olvasó is) hogy nem csak egy van belőlünk.

Innen pedig csak egy ugrás (kivételesen jó érzékkel kivitelezett fajta…) és máris egy másik Földön találjuk magunkat, egy „elektropunk” Londonban, ahol nanoszálas léghajók lebegnek a város felett és vívnak egymással gigászi légi csatákat, univerzumközi politikai intrikák befolyásolják a Sokaság és a Seholvégetnemérő világainak sorsát, és egy kis jóféle indiai kajával még a legszőrösszívűbb légikalózt is le lehet venni a lábáról. És ahol – nem mellesleg – Everett apját fogva tartják, hogy rákényszerítsék egy olyan munkára, amit ő, érthető okokból, nagyon nem akar elvégezni. Tizenéves kis hősünk pedig nem is lenne tizenéves kalandregényhős, ha nem akarná megmenteni apját, a világot, az összes univerzumot és persze a megmentésre cseppet sem szoruló leányzót, akit útjába sodort a véletlen – lehetőleg úgy, hogy közben lazán leszámol az egyik legijesztőbb női gonosszal, akiről mostanság olvastam.

A történetről ezen a ponton bűn lenne többet elárulni – az egyszerre kiszámítható és fifikás sztori pont annyira csavaros, hogy felnőttfejjel is élvezhető legyen, és pont annyi mellékvágányra visz el minket, hogy még ne jusson eszünkbe öncélú időhúzást kiáltani. Nem mellesleg olyan erős atmoszférával és sajátvilággal ajándékoz, ami – persze a műfajiság figyelembe vételével – simán odateheti a már így is túl sokat emlegetett előző mű mellé. McDonald nem kispályázik: ha kitalál egy másik univerzumot, az pestiesen szólva „ki van találva”. Minden a helyén, a legapróbb részletig – az elektropunk London él, lélegzik, érezzük a bűzét, halljuk a „csendjeit” látjuk a fejünk felett a lenyűgöző léghajók hasát elsuhanni. Ha hagy maga után bármi hiányérzetet a regény, akkor az éppen az, hogy csak egyet ismerhettünk meg az univerzumok sokaságából – sorozatnyitó kötetről lévén szó, remélhetőleg ez a hiány hamarosan orvosolódik.

Egy hiány – ami nem is igazi hiány – mellett egy közepesen nagy kritikám van: engem sokszor halálosan idegesített ez az Everett gyerek. Annyira okos, annyira jól főz, annyira jó sportoló, annyira jó hátsója van… üdvözlendő, hogy végre nem egy „kis kiválasztott” menti meg a világo(ka)t, hanem egy „csak úgy” az események közepébe csöppenő srác, de könyörgöm, ne legyen már ennyire tökéletes… Szeretném, ha egyszer végre egy dagi, szemüveges könyvmoly mentene meg minket. Köszönöm! Óriási szerencséje McDonaldnak – mit szerencse… ez a pasi egyszerűen nem hibázik ekkorát– hogy a történet egy pontján nem kevés öniróniával rakja helyre ezt a fenenagy tökéletességet. „Amikor az ember távol kerül az otthonától, amikor elűzik onnan, kitalált történetekkel takarózik. Súlymester, zsoldos katona, kalandor és úriember – így hívta magát. Kapus, matematikus, utazó és síkvándor – felelte rá Everett. Ha elég sokszor mondogatod, igazzá válik.”

Párhuzamos univerzumok, világok közötti ugrások, kvantumfizika, nagyon mai infokommunikációs utalások tömkelege – nálam nagyobb geeknek kéne lenni ahhoz, hogy ezt az ember igazán magáénak érezze, de nincs kétségem afelől, hogy a tizenéves fiú olvasók legtöbbje úgyis az – ráadásképp egy kifejezetten egyedi és (bár néhány elemében rém idegesítő, de) eléggé szórakoztató tolvajnyelv no meg egy kis csilis csoki – mindez olyan fűszeres és szerethető elegyet eredményez, hogy nehéz nem rajongani érte. Ide nekem a folytatást! (És akarok egy léghajót…)

Kiadó: Gabo

Fordító: Sziklai István

↧

Zárójelekben

December 21, 2014, 9:00 pm

≫ Next: Karácsony :)

≪ Previous: Ian McDonald: Síkvándor

Nagy örömmel tudatom veletek itt is, hogy a Napút idei 9. számának mellékleteként (amely szám egyébként Serbus manier címmel a honi szerbek kultúrájának szentelődött) megjelent életem első könyve - a Zárójelekben. A verselemzéseim láttak benne immár e formátumban is napvilágot - a blog rendszeres olvasóinak ismerősök lehetnek, hiszen (néhány megosztásnak és a rárepülő rengeteg diáknak köszönhetően) ezek a legnépszerűbb posztjaink. Persze némileg átdolgozva - ha teljesen más megközelítést nem is követel egy blogbejegyzés, mint egy (elsősorban a szakmának szóló) esszé, azért a megjelenés alkalmat adott némi önlektorálásra.

Könyvnek hívom ezt a Káva Téka sorozatában megjelent, alig harminc oldalas kis füzetet - tehetem, mivel önálló ISBN-száma van (szakmán kívülieknek: ez a könyv afféle személyi száma). A kiadóm, Szondi György szavaival: eztán aki meg akar jelenni a sorozatban, az a Zárójelekbenáltal magasra tett lécet kell megugorja. Persze ezt a maga meglehetősen kiismerhetetlen, nagyon jellegzetes humorával mondta, miután összeszerénykedtem magam előtte - mintegy megilletődve az igencsak illusztris névsortól, szerzőktől fordítóktól és kritikusoktól, akiknek a művei a Káva Tékában már nyomdafestéket láttak.

A tartalom:

Egy perccel az ítélet után - Pilinszky: Apokrif

Az igazság bűvöletében - Szabó Lőric: Semmiért egészen

Ezt a létet odább tolni - József Attila: Ülni, állni, ölni, halni

Stílusbravúr és kortükör - Petőfi Sándor: Befordúltam a konyhára...

Időhíd a tölgyek alatt - Arany János: Mindvégig - Letészem a lantot

Komponált ötletek jegyzéke - József Attila: Nagyon fáj

Egységnyi éh az egységre - Nemes Nagy Ágnes: A szomj

A legszükségesebb szavak horizontnyi távlata - a haikuról és Fodor Ákosról

Látható, hogy valószínűleg a szakmának épp nem mondok túl sok újat - a művek javának könyvtárnyi irodalma van. Nekem az a fontos, ahogyan mondom. A saját ráismeréseim akartam megosztani - gyakran az említett könyvtárnyi szakirodalmak ismerete hiányában inkább: a magam rácsodálkozásait. Nagyon megtisztelő, hogy a kiadó ennek ellenére méltónak érezte a megjelentetésre. Itt kell megköszönnöm Kotász Zoli barátomnak az áldozatos munkát - az ő makacssága nélkül ezt a lehetőséget is hagytam volna a kutya szájában, azt hiszem...

Önállóan sajnos nem szerezhető be; a Napút idei 9. számával együtt viszont megvásárolható a nagyobb folyóirat-árusítóhelyeken, Írók boltjában - ha másképp nem, a Napkút kiadótól. Majd szeretném ezt a vasat ütni, amíg meleg - bár épp kettészakadt bennem ez a vágy: egyfelől olyan lerágott csontokra szeretnék továbbra is rápillantani, mint József Attilától A hetedik; másfelől olyan rejtett kincseinkre rávilágítani, mint Csajka Gábor Ciprian csodáltos Hard kier-kötete. Lesz ami lesz... "táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan" mondja Kazantzakisz Zorbája - azt már én teszem hozzá: "...ne törjön ritmust, ha a tánchoz, mit rég jársz, megjön a zene!"

↧

Karácsony :)

December 23, 2014, 11:00 pm

≫ Next: Charles Dickens: Karácsonyi ének

≪ Previous: Zárójelekben

Minden kedves olvasónknak, bloggertársainknak, szerzőknek, kiadóknak, véletlenül idetévedőknek és visszatérő vendégeknek boldog, békés, könyvekben-sütiben-szeretetben gazdag karácsonyt kívánunk! Legyen ebben a pár napban minden úgy, ahogy szeretnétek!

Timi & Zoli

↧

Charles Dickens: Karácsonyi ének

December 25, 2014, 9:00 pm

≫ Next: Turi Tímea: A dolgok, amikről nem beszélünk

≪ Previous: Karácsony :)

Olvasom, hogy 171 évvel ezelőtt, 1843 december 19-én jelent meg először Charles Dickens Karácsonyi éneke. Öreg és avítt szöveg lehetne – s ha elmesélem ifjú kortársamnak, meg is kapom ezt a minősítést: öreg és avítt történet ez, naiv, romantikus mese karácsony szellemeivel, meghatódó-megtérő vén bűnössel. Illúziók – lökné vissza a könyvet az ifjú kortárs, aki (ha tudná, ezzel mennyit veszít) már kinőtt a gyerekmesékből. Ez egy ilyen kor: azt hiszi magáról, hogy felnőtt. Pedig csak másképp felületes. Épp a patakvérről, meg a lapra ágaskodó aberrációról hiszi azt, hogy hitelesít. Hogy nem ugyanolyan fogások, mesterkélt mesketék bravúrjai egyfelől, mint a szellemek anno; másfelől nem is néz vele szembe, ha valóban mélyen megélt fordulópontok (az adott korba ágyazott alkotó által írásba rögzített) nyomai, mint ahogy Dickens műve is az – a maga módján. Persze építik a kortárs alkotta előítéleteket a pontatlan-édelgő, finomított vagy akár burleszkbe fordított feldolgozások is – már a tény, hogy hányszor, hányféleképpen és kik dolgozták fel, jelzi: szinte nincs maradéktalan adaptációja.

Holott csak az első oldalakra kéne pillantani – hogyan jellemzi az író hősét, Ebenezer Scrooge-t. A lényéből áradó hidegség megfagyasztotta arcvonásait, barázdákat szántott bőrébe, kivörösítette szemhéjait és kékre festette keskeny száját, amit ha szóra nyitott, nyekergő, visszataszító hang hagyta el ajkát. Haja, szemöldöke és borostás álla is fagyos-deres volt. Ezt a fagyos klímát mindenüvé magával vitte. Kutya-hideg áradt szét boltjában és a karácsonyeste sem volt képes őt magát és környezetét egy fokkal sem felmelegíteni. Hőség és fagy hidegen hagyták. A kánikula sem tudta felhevíteni, a zimankó se vacogtatta meg. Nem volt szélvihar, ami fagyosabb lett volna, s a szakadatlanul zuhogó eső sem volt kérlelhetetlenebb nála. Jégverés, égiháború, zúzmara, dér, hóvihar, mintha csak jelzői lettek volna fanyar egyéniségének. Az elemek megnyilvánulásai közül legfeljebb a jótékony tavaszi esővel nem lehetett őt vonatkozásba hozni, hiszen Scrooge bármi volt inkább, mint jótékony. Magános sétáin senki sem állította meg, senki sem mondta: - Hogy van, kedves Scrooge? Nem látogatna meg egyszer? - Még a koldusok is messze elkerülték és nem akadt gyermek, aki megkockáztatta volna, hogy: - Bácsi, kérem, hány óra van? - kérdéssel útját állja. Soha életében nem történt Scrooge-al, hogy férfi vagy asszony megkérdezte volna, merre van ez, vagy az az utca vagy tér. Még a vak koldus kutyája is dühösen mordult rá, ha megpillantotta, mintha csak azt mondta volna: „Világtalan gazdám, az örök sötétségnél is rosszabb ez a sötét tekintet!” Ám Scrooge-nak jó volt ez így! Nem is akart mást, mint észrevétlenül, minden emberi érzés és kapcsolat nélkül lopakodni át az életen.

Ha olvastunk valaha Dickenst, akkor rögtön látnunk kell az irónia játékaival megrajzolt kontúrokból: ez egy karikatúra. Egy véglet, a lehető legteljesebb szélsőségbe lökött, többszörösen sérült valaki. Milyen félelmetes emberismeret lakik a romantikus írólélekben, hogy meg sem kísérli a realizmus – e szinte szakorvosi szélsőséghez képest mindenképpen jámbor és hatástalan – hatáskeltéseivel kibillenteni hősét ebből a végletből! Ide szellemek kellenek, viktoriánus borzongatás – ide tényleg a tanmese kell. Vállaltan, sok helyütt stílussal, finom kiszólásokkal jelezve: az író mindvégig tisztában van a laboratóriumi helyzettel, amit a mondanivaló minél hatásosabb (s mélyen korba ágyazott) tálalása kedvéért teremtett.

- Nos, mi lesz? - szólalt meg végre Scrooge hidegen és óvatosan, mint mindig. - Mit kíván tőlem?

- Sok mindent - felelte a kísértet.

- Ez Marley hangja kétségtelenül - dörmögte magában Scrooge. Majd nekibátorodva, rászólt:

- Kicsoda maga?

- Azt kérdezd inkább, ki voltam?

- Nos, hát ki voltál? - mondta Scrooge. - Árnyalak létedre, úgy látom, sokat adsz az árnyalatokra.

- Amíg éltem, a társad voltam: Marley Jakab.

- És le is tudnál ülni? - kérdezte Scrooge, gyanakodva.

- Hogyne!

- Hát akkor ülj le.

Scrooge csak habozva kínálta hellyel, mert nem volt meggyőződve arról, hogy egy ilyen átlátszó jelenség helyet foglalhat-e a széken. Attól tartott, hogy amennyiben ez lehetetlen, a szellem rettentő magyarázatot talál adni. Ám az árny nyugodtan leült a kandalló mellé, mintha rég megszokta volna a helyet.

- Te nem hiszel bennem, - kezdte a beszélgetést.

- Megvallom, nem.

- De hiszen saját érzékeiddel győződhetsz meg jelenlétemről.

- Éppen ezeknek nem hiszek.

- De miért?

- Azért, mert egy kis rendetlenség a testben elég ahhoz, hogy tévútra vigye érzékeinket. Lehet, hogy nem vagy más, mint egy darab rosszul megemésztett marhahús, vagy egy falat túlkövér sajt, vagy romlott krumpli. Egyébként kevésbé látszol síri, mint inkább siralmas jelenségnek, bármi légy is!

Aprócska részlet, amit aztán (szinte penitenciaképp) kötelező rémület követ. Apró, de jellemző részlet. Dickensnél kevesen látták világosabban a korabeli vadkapitalista Angolhon mélységesen kettészakadt, embertelenedő világát. Az író hitte a szó jelentőségét – amit ma nem divat hinni; hisz ma nem célért, hanem magáért az írásért születik a szöveg; nem is kérdés már a gondolatok oly hiábavaló volta a könyvtárban. Persze ettől még írnak az íróink, és büszkék rá, ha nem csak a szórakoztatásunk kedvéért. Csak manapság szégyenletesebbnek számít a szöveggel akarni valamit. Dickens bátran akart valamit a mesével: ébreszteni. Felhívni a figyelmet. Hogy mitől vagyunk valójában emberek. Egy karikatúrával, egy véglettel, a kor regény-konvenciójából ki nem lógó, mégis, pont az iróniával telített mondatok többletétől szárnyaló szöveggel – egy vágyképpel, milyenek lehetnénk.

Az ő története jegyében kívánok boldog születésnapot annak, akit csak egy istállóban engedtünk megszületni. A Karácsonyi ének búcsúszavaival kívánok nektek boldog karácsonyt! A szellemekkel való társalgást beszüntette. Mérsékletes, egyszerű életet élt. A karácsonyt pedig úgy megünnepelte, hogy bárki példát vehetett róla. Ezt tudta is róla mindenki! Isten áldja meg érte őt és mindazokat, akik hozzá hasonlóan cselekszenek. Vagy ahogy kicsi Tibi mondaná:

- A jó Isten áldása legyen mindnyájunkon!

(Az idézetek forrásául szolgáló kiadást H. László Éva fordította)

↧

Turi Tímea: A dolgok, amikről nem beszélünk

December 27, 2014, 9:00 pm

≫ Next: Várólista-csökkentés 2015

≪ Previous: Charles Dickens: Karácsonyi ének

Turi Tímea:

Kahlo csipesze

A próbafülke fényében

erősebben látszanak a szőrszálak

a szám fölött, mint otthon

a fürdőszobatükörben.

és a karmolásnyomok a mellemen -

ilyenkor bármennyit el tudnék

költeni.

Úgy szeretném, hogy előbb-utóbb mindenkinek legyen meg a maga Turi Tímeája. Nem a személy, nem is feltétlenül a kötetek, hanem az attitűd. Valahogy úgy, ahogy ő nyilatkozta egyszer Magritte kapcsán: „…kispolgári szürrealizmusáért mindig is rajongtam, de sajnos, vagy nem sajnos, mindenkinek megvan a maga Magritte-ja.” Így képzelem a „mindenki Turi Tímeáját” is – ha már a dolgoknak szentelt kötetet, amikről nem beszélünk. Legyen minél több fiatal és öreg kortársunknak olvasata erről a szemünk láttára formálódó nem-beszélésről, a felnőtté érés folyamatát tudatosító jelenlét-hangról – mert ritkán adatik, hogy ennyire attrakciómentesen, cirkusz nélkül ragadja meg valaki a lényegét ennek a folyamatnak.

Mindannyian most érünk be. Most érünk be és elbukunk. Mondja Tímea a Meridiánban, és a könyvbemutatón is mondja, nyomatékkal, mintha tényleg ez volna a cezúra – onnan felnőtt valaki, ahonnan elbukhat. Addig minden játék. Van tétje, de nem magad. Játszásiból tétet hazudva. Valódi mélysége nincs. Mint annak, ha valaki így szól: „hát, Istenkém!”. Ha jelentenek is valamit a szavak (hiszen használhatóak, ugye) ez akkor is csak egy felsóhajtás. A kimondott, leírt szó, az irodalom ugyanígy nem beszél igazabban, mint a valóság. Ha szembenézel vele, ott, ahol elfogy a gyermek, az befelé fordít. Tükörbe nézet. S innentől az önazonosság fenntartása nem értetődik magától – energiabefektetést igényel. Mintha ez volna a bukott felnőtt: mind, aki tisztában van önmaga látszatával.

A beszéd sebez, de ha magad vagy a tét, már szabályozod, milyen mélyre szúrjon. Pedig ha megtanulunk sebzés nélkül beszélni, elveszítjük a tartalmaink. Az artikuláció csődben van, igen. A dolgokról egyre többször nem beszélünk. Pedig a beszéd cselekvés (is). A másik ember látványára való pillantás. Elég, ha csak az „ismerősbe”, a családba tekintünk – rögzíthetetlen pillanatok tucatjait látjuk, amik hatással voltak-vannak ránk. Családtörténetben ugyanúgy, mint irodalomtörténetben. A hatás valójában kibogozhatatlan, a látszólag tisztán lekövethető, az ajánlással súlyosbított irodalmi hatás is. Ha felnősz, nemcsak a bukás lehetőségét konstatálod. Azt is, hogy bár a mese legkisebb királyfijaként, királylányaként kezdted, immár csak egy szem vagy a láncban – a család- vagy irodalomtörténetben. Hatások befogadása mellett immár hatás-adó is - jó esetben az aktuális „királyi csemete” anyjaként, vagy apjaként.

Most, hogy interpretálom itt, nem tudom eldönteni, maradéktalanul jól értettem-e Turi Tímea válaszait, ott, a könyvbemutatón. Tímea rácsodálkozóember. Rácsodálkozik Szegő János és Szűcs Teri kérdéseire, olykor két lépést is visszalép a saját fejében, hogy válaszolhasson rájuk. Majdnem azt mondom: Évánál kezdi. Lényeges, hogy Évánál. A szavainak, a leírt szavainak még inkább, mint a kimondottaknak fogható, megkerülhetetlen, tudatosan vállalt nemevan. Nőköltészet ez, a szavak választásában, s velük az ellentmondások választásában (nem irtja ki őket, ahogy – nagyon kevés kivételtől eltekintve szinte mind – a férfiak). A versek egymással feleselő ellentmondások egymást-körüludvarlásai (is). A mondatok fűzésében, ahogy visszariad a rendtől, a formától, a rímtől, a metrumtól – a külsőtől úgymond, a rendező elvek szövegre akaródzásától. Holott ott bujkál benne, főleg a metrum, amolyan romlott-nőien, ahogy az antik formák a balkáni népzenében (mondatja velem a férfi – ha már teszünk ilyen különbséget). Vagy mondom így: bujkál a forma ebben a költészetben, megszülőn-nőiesen; mindig pont annyi, amennyi a szavak közelítő, sejtszinten ösztönös kimondásába, egymáshoz fűzésébe fér.

Torz tükör. A hagyomány lányai lettünk, anyányi lányok, anyák, és úgy elhagynak a szavak, mint a gyerekek. Csak felütöm a kötetet – épp a Bombakráter című versénél – s elmondja helyettem, tömörebben, kristálytisztán ő maga. Nem tisztem eldönteni, tényleg kell-e, tényleg szükséges-e, hogy ilyen mélységig neme legyen a szövegnek. Tény, ennek a szövegnek van. És olvasóként nem zavar. Az sem, ha ebből a nemből néz és ítél úgymond engem, a férfit. Tegye, hiszen ha komolyan vesszük amit a felnőtté válásról hirdet, akkor komolyan belenézhetünk a tükörbe is, amit elénk rak. De hogy igaza van-e ennek a beszéd-cselekvésnek, azt inkább önök döntsék el maguk között, hölgyeim. Én ha lehet inkább nem beszélnék erről a dologról.

E kötetről recenziós epigonvers olvasható az Irodalmi szabad rablás blogon.

Kiadó: Magvető

↧

Várólista-csökkentés 2015

December 29, 2014, 9:00 pm

≫ Next: 2014 könyvekben (meg minden más...)

≪ Previous: Turi Tímea: A dolgok, amikről nem beszélünk

Miután egymás után három alkalommal buktam el a „Csökkentsd a várólistádat” játékot, úgy döntöttem, ennyi elég is volt, ez a játék nem nekem való, köszönöm, nem kérek többet. Idén nem is indultam, és meg kell mondjam, rém elégedett voltam magammal év elején, amiért ilyen okosan döntöttem, és nem stresszeltem magam a „kötelező” meg a „fél-kötelező” olvasnivalókon túl még egy ilyen kihívással is… Aztán év közben egyre többször futottam bele az általam követett blogokon „várólistacsökkentős” bejegyzésekbe, és megmoccant bennem valamiféle nosztalgia – amikor pedig az év vége közeledtével elkezdtek szállingózni az összesítések, esélylatolgatások, már konkrétan elkezdett hiányozni. Nem is az, hogy plusz 12 könyvet „kelljen” olvasni, hanem a játék közösségi része, az együtt-játszás, az együtt-esélylatolgatás, a „nekem még hármat kell elolvasni decemberben, hogy csináljam?” jellegű épületes csacsogások. Öregkoromra közösségi lény leszek, na…

Szóval irány 2015, irány az új várólista-csökkentés! Mivel a szabályok lehetővé tesznek némi könnyítést (mert hát valljuk be, úgysem azokhoz a könyvekhez lesz kedvünk fél év múlva, amikre most a legjobban fáj a fogunk…), ezúttal indulok egy alternatív listával is, amelyről ha kedvem szottyan, kicserélhetek egy-két címet a „hivatalos” listáról. Persze az igazán menő az lenne, ha mind a két listát sikerülne végigolvasni, de ugye ti is érzitek, hogy ennek mennyi az esélye… :)

Lássuk a kiválasztottakat – íme a „hivatalos” lista:

Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek

Halász Margit: Éneklő folyó

Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája

Salman Rushdie: Sálimár bohóc

Paolo Bacigalupi: Hajóbontók

Neil Gaiman: Óceán az út végén

Mark Helprin: Téli mese

Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet

China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás

Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei

Scott Turow: Ártatlanságra ítélve

John Scalzi: Vének háborúja

És akkor lássuk az „alternatív” listát:

Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány

China Miéville: Armada

Dan Simmons: Hyperion

Robert Holdstock: Mitágó-erdő

Viktor Pelevin: A Metamor Szent Könyve

Philip K. Dick: Egy megcsúszott lélek vallomásai

Carlos Fuentes: Laura Díaz évről évre

Halász Margit: Gyöngyhomok

Joyce Carol Oates: Napforduló

Szabó Magda: Az ajtó

Carlos Ruiz Zafon: A szél árnyéka

Mariam Petroszjan: Abban a házban

↧

2014 könyvekben (meg minden más...)

December 31, 2014, 9:00 pm

≫ Next: 2014 könyvekben (meg egyebek, sok csalással...)

≪ Previous: Várólista-csökkentés 2015

Ha valaki csak úgy egymás mellé rakja a tavalyi és az idei könyves toplistámat, anélkül, hogy követte volna az olvasásaimat vagy ismerne és tudná, mi és miért hozott változást az olvasási szokásaimban, könnyen arra a kérdésre vetemedhetne hogy „Ki vagy te és mit csináltál Ilwerannal?” :) Változott sok minden és változtam én is – tavaly ilyenkor, az aktuális évértékelőmbenpedzegettem, miért, nyáron bizonyos komfortzónák kapcsán is írtam róla, úgyhogy most inkább nem ismétlem önmagam. Elvégre ez mégsem egy személyes blog – meg aztán nem is érett még meg a dolog a kiírás gesztusára (biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb eljön az is, akkor majd úgysem ússzátok meg). Persze lehet, hogy ha valami istenadta nyugalmas kis évünk lett volna, akkor könnyebben megy a feldolgozás és az önmagamhoz való visszatalálás is, de hát most mit mondjak... ez sem lett egy nyugalmas kis év. Lehet, ahogy öregszünk, nem is érdemes ilyesmire számítani – nem tudom. Mindenesetre tény, volt egy jó fél éves időszak, amikor bármi jobban esett, mint az olvasás, pláne mint a szépirodalom olvasása és az időm nagy részét virágültetéssel, erkélyen üldögéléssel és bambulással, az otthon fenntartásával töltöttem. Túl sok volt a veszteség és a fájdalom – és valahogy a külső ingerek mindenáron való hajszolása helyett most a befelé figyelés, a csendes szemlélődés jobban tudta csillapítani.

Persze visszataláltam az olvasáshoz, mindig visszatalálok, de másképp. Más műfajok, más módja a befogadásnak, más módja a feldolgozásnak és pláne más módja az írásnak. Mert változott ez is, tudom jól – hogy előnyére-e vagy sem, nem tudom objektíven megítélni, de én jobban érzem magam így és ez nekem most pont elég. Ezzel együtt is jóval kevesebbet olvastam, mint az előző években. Azoknak is egy része pszichológiai témájú non-fiction volt, amikről meg nem írtam, így aztán a blog pláne megsínylette ezt az időszakot. De hogy egész őszinte legyek, sokszor még ez sem érdekelt. A petúniám inkább. Ezért is vagyok nagyon hálás hűséges olvasóinknak, akik még a legínségesebb időkben is olvasnak, ismeretlenül is biztatnak, kitartanak – és persze Zolinak, amiért akkor is ír, és lelkes, amikor én képes lennék egy hónapig felé se nézni az internetnek sem, nem hogy a blogszerkesztőnek... Köszönöm, drága!

(Fura amúgy... nem akartam én ide ilyen érzelmes bevezetőt, de mostanában mindig így járok. A szöveg egyszer csak önállósul és önmagát írja tovább. Pfff...)

Ha keveset is, és kevésbé lelkesen is olvastam, azt legalább el lehet mondani, hogy sok jó könyvet – bajban is voltam a tíz legemlékezetesebb kiválasztásakor. Ami jó. Csalok is picit, mert rá kellett jönnöm, hogy van, akit egyszerűen egy lapon sem emlegethetek más szerzőkkel, könyvekkel – és nem is feltétlenül azért, mert a világirodalom „leglegleg” szerzője (bár szerintem esélyes, de ugye mind tisztában vagyunk vele, hogy nincs olyan hogy a világirodalom legjobb szerzője???), sokkal inkább azért, mert annyira sokat jelent nekem és annyira mély és meghitt viszony fűz a könyveihez, amihez eddig még semmilyen más kulturális élmény nem ért fel. Szóval külön kategóriát alkotok neki inkább. De erről majd a végén, előbb nézzük az évi rendes „legeket”.

Az év felfedezése a sci-fi!

Év elején önként és dalolva megfogadtam, hogy megismerkedem a sci-fi műfajával – azok után, hogy a tavalyelőtti a „furcsa könyvek éve” lett a Pelevinekkel, Lauren Beukes könyveivel, a Krakennel, az Oszamával, logikus volt, hogy meg kell támadnom ezt a - tőlem eddig igencsak távol álló - műfajt is. Hogy milyen jól tettem, arra majd rácsodálkozhattok a toplista végén :) Elöljáróban annyit, hogy a Déli végek trilógia, a Mellékes igazságés a 2312egyaránt az év legkellemetesebb könyves kalandjai közé tartoznak – olyan új utakra vittek, amelyek létezéséről eddig fogalmam sem volt, és olyan újfajta olvasási élménnyel ajándékoztak meg, ami a „megszokott” olvasmányokba épp belepunnyadni készülő kis fejecskémnek valóban pezsdítő, felrázó, agytekervényeket próbára tévő szellemi munka volt. Nem lehetek elég hálás érte – megyek is tovább ezen az úton, az tuti.

Az év csalódása: viszket a kezem, hogy azt írjam, a Holtodiglan, de az igazság az, hogy nagyjából egész pontosan tudtam, mit várhatok attól a regénytől, így aztán bajos lenne csalódásról beszélni. Pont olyan szar volt, mint amire számítottam. De legalább jól kidühönghettem magam rajta, plusz szert tettem egy újabb adu ászra a magasröptű „lehet-e jobb egy filmadaptáció mint az eredeti könyv” beszélgetésekben. Lehet. Ennél picit fájóbb pont, hogy Kate Morton Távoli órák című könyvét milyen szinten untam. Azok után, hogy az írónő előző két könyve, a Felszáll a ködés Az elfeledett kert mennyire belopta magát a szívembe, különösen fájt – annyira, hogy (bár ritkán fordul elő ilyesmi) amint befejeztem, gyorsan el is passzoltam, ne rontsa itt a levegőt. Pedig sok baj nincs a könyvvel - úgy egyébként - csak épp tök ugyanolyan, mint a másik kettő. Mintha minden elhagyatott, elfeledett, ódon angol kastély épp ugyanazokkal a sötét titkokkal lenne terhes. Amire persze van esély, de akkor meg nem kell mindről okvetlenülregényt írni...

Az év kellemes meglepetése: Ben Aaronovich: London folyói– pedig ez aztán tényleg semmi különös… Mégis, olyan jól szórakoztam rajta, mint kevés más könyvön akkortájt – gyakorlatilag az első oldaltól üdvözült vigyorral a fejemen olvastam. Leginkább a hamisítatlan, nagyon angol humor miatt, ami minden sorát átitatja. Levágott fejű hullával indítunk és egy bekezdésen belül az edzett londoni városlakók lélektanán elmélkedünk – azért ez nem semmi. Ezek után pedig kapunk egy fifikás és borzasztóan szellemes nyomozást, egy szerethető mágustanonc-rendőrt, egy szellemvadász kutyát és nyitott kaput egy világra, melyet nagyon szeretnénk közelebbről megismerni – amire már van is lehetőségünk, hisz a folytatás már a boltokban. Azt hiszem, ez a sorozat lesz az én guilty pleasure-öm a következő hónapokban…

Az év kellemetlen meglepetése: hogy mennyire nem tudtam mit kezdeni a szerintem egyébként zseniális Alan Hollinghurst (a 2011-es listavezető) új könyvével. Pedig én nagyon akartam szeretni – mégis, a Más apától valahogy távol maradt tőlem. Baromi jó könyv, igazi bölcsészálom, Hollinghurst továbbra is gyönyörűen ír, minden objektív szempont szerint valószínűleg az egyik legjobb könyv, amit idén olvastam, ennek ellenére úgy küzdöttem át magam rajta, mint gimisként az Iliászon. Szóval itt leginkább én vagyok a kellemetlen meglepetés saját magamnak – nem szoktam hozzá, hogy így szenvedek kurva jó könyvekkel. Ezen változtatni kéne, egyszer majd ezt is újraolvasom, de most egy darabig azt hiszem, nem erőltetem a nagyonokosszépirodalmat, inkább olyasmit olvasok, ami jól is esik.

És akkor lássuk, mely könyvek jelentették a legjobb élményt 2014-ben (szokás szerint visszafelé haladva):

10 – Camilla Grebe– Åsa Träff: A terapeuta– Kisebbfajta olvasási válságból rángatott ki nyáron ez a könyv, mely a skandináv krimiktől megszokott módon egyszerre lúdbőröztető krimi és nyomasztó társadalomrajz – középpontban ezúttal egy saját traumája béklyójából szabadulni képtelen pszichológussal, aki hirtelen egy sorozatgyilkos célpontjává válik. Aztán persze kiderül, hogy semmi sem az, aminek elsőre gondoltuk. Egy olyan társadalom képét rajzolja elénk Camilla Grebe és Åsa Träff, amelyben kis túlzással mindenki küzd ilyen-olyan defektusokkal, és a többség mindent elkövet, hogy elnyomja ezeket. Mert ezt legalább megtanultuk – játszani a szerepünket, demonstrálni, hogy minden kerek. Csak nehogy kizökkentsen valami felfoghatatlanul nagy pofon, mert akkor aztán borul minden…

9 – Émile Ajar: Salamon király szorong– Aki zokogott már a legboldogabb napjain a konyhakövön gubbasztva mert félt attól, hogy elveszti a nehezen szerzett kis boldogságmorzsát, annak kötelező könyv ez – olyan őszintén és mélyre hatolóan beszél mindennapi szorongásainkról, ahogy kevés regény; és teszi ezt olyan iróniával és mesterkélten analizáló távolságtartással - mert kilóg ám a lóláb - hogy olykor szájbatekerném az írót amiért ilyen nyíltan kiröhög. Aztán meg csapkodom a térdem és én is kiröhögöm magam. Mert valljuk be, gyakran - nagyon gyakran - marhára röhejesek vagyunk mi, ipari szorongók…

8 – Arthur Phillips: Arthur tragédiája– Gigantikus irodalomtörténeti tréfa, játékosan gonosz posztmodern remekmű, esetleg egy újra felfedezett Erzsébet-kori dráma köré tákolt szenzációhajhász önvallomás? Vagy tán az, aminek a fülszöveg ígéri: egy valódi irodalmi szenzáció, William Shakespeare egy elfeledett darabjának közreadása, az azt megtaláló – s csak véletlenül író – Arthur Phillips hosszú lére eresztett előszavával? Nos, egy kicsit mindegyik – az már az olvasó döntése, hogy melyik irányba indul el. Phillips jótékonyan fogja a kezét, bármerre menjen – hogy a hátunk mögött feltehetően úgyis kiröhög bennünket, akármelyik „olvasat” mellé tesszük le a garast, az igazából senkit se zavarjon.

7 – Anna Gavalda: Édes életünk– Gavalda tán sose volt ennyire keserű – míg korábban a boldogsághoz kacskaringós, ámde biztos út vezetett az élet gördítette akadályokon át, most egyre csak azt éreztem: hőseinek önmagukkal kell napra nap megküzdeniük azért, hogy legalább észrevegyék a boldogság lehetőségét. Ami olykor kiszúrja a szemünket, máskor meg el kell veszítenünk valami nagyon értékeset, hogy észrevegyük. Ki tudhatná előre, mikor melyik húzás jön be?

6 – Lionel Shriver: Születésnap után– Szeretjük azt hinni, hogy sorsfordító pillanatokon múlik minden, és néha ez bizony így is van – ám hogy pontosan mi is múlik ezen pillanatokon és hogy vajon minden másképp lesz-e, ha adott döntéshelyzetben a másik utat választjuk, az már egy sokkal összetettebb és érdekesebb kérdés. Shriver okosan és analitikus éleslátással boncolgatja a kérdést, és van annyira bátor, hogy szembemegy az örök „miért nem a Hufnágel Pistihez mentem hozzá?”dilemmával. Mert ugyan adott pillanatban valóban mindent megváltoztathat egy döntés, de hosszú távon – pláne egy élet távlatában – értelmetlen jóés rosszdöntésről beszélni. Bármelyik úton indulunk el, ugyanúgy várhatnak ránk buktatók, csalódások, kudarcok, hisztik – ahogy sikerek és boldog pillanatok is. Nagyjából egy dolog biztos: az életünk maga a kiszámíthatatlanság.

5 – Jacqueline Harpman: Orlanda– Orlando parafrázis is meg nem is… Harpman okosan és élvezetesen (olykor még viccesen is) pöröl Woolf-fal és az Orlandoáltalánosan elfogadott értelmezésével: olyannyira, hogy nemváltással megtűzdelt, itt-ott pszichothrillerbe hajló regényében meglehetősen sajátságos újraértelmezését is adja Woolf klasszikusának. Valódi bölcsészálom ez a könyv – ugyanakkor az év legnagyobb könyvpiaci félrepozicionálásának áldozata. Ami nekem fáj a legkevésbé, hisz hozzám eljutott, élveztem minden percét, minden irodalmi játékát, minden posztmodern trükkjét. De tartok attól, hogy sokakhoz, akik értenék és értékelnék, nem fog eljutni – mert a vattacukor-borító láttán kézbe se veszik, mert elmennek mellette, mert nem néznek utána; míg esetleg azok, akik egy vicces-romantikus cuccot remélve lelkesen megveszik, az első néhány oldal után elborzadva teszik le. Kár érte…

6 – John le Carré: Az üldözött– Le Carré látomása ismét felkavaró, keserű, kiábrándult és nagyon-nagyon okos – még mindig fényévekre a high-tech szuperkémek világától, s nem csak külsőségeiben. Itt nincsenek jól körülhatárolható ellenfelek, akiket elég lepuffantani, és aztán el lehet lovagolni a naplementébe a jó csajjal, nincsenek világos választóvonalak, egyértelmű erkölcsi magaslatok. Csak kérdések vannak, és egy megfoghatatlan, mindent behálózó, vírusszerűen terjedő ellenség, a terrorizmus, mellyel szemben egyszerűen nincsenek eszközeink. Ez a mozaikokból építkező, sok szálon futó, sok főszereplőt mozgató regény a maga megválaszolhatatlan kérdéseivel, önmagunkkal szembenézésre késztető felvetéseivel, pergő párbeszédeivel, szaggatottságával és félelmetesen jól körülrajzolt karaktereivel tökéletesen szolgálja témáját – jelesül, hogy az olvasó is vesszen csak el ebben a rengetegben. Ott a helye az eddigi legjobb le Carré-mű, az Egy tökéletes kém mellett.

3 – Jonathan Franzen: Erős rengés– Az eddigi három, magyarul megjelent Franzen-regény közül ez a legkevésbé maradandó, és messze, nagyon messze van az engem tavalyelőtt szó szerint földbe döngölő Javításokelemi erejétől. Ahelyett, hogy finom ecsetvonásokkal felrajzolna egy óhatatlanul tragédiához vezető utat, annak minden apró momentumával és minden elszalasztott lehetőségével, itt egyszerűen az orrunk alá dörgöli a tragédiát. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy ne lenne bitang jó könyv, amiért a legtöbb kortárs író odaadná a fél életművét, csak hát az a nagy helyzet, hogy itt egy tökéletes (Javítások), egy majdnem tökéletes (Szabadság) és egy „csupán” nagyon jó regény áll sorban a polcon. Ami azért nem mindegy. Persze még a leggyengébb könyvével is simán dobogós, szóval annyira nagy baj nincs...

2 – Robert Galbraith: Kakukkszó– Jó lett volna, ha úgy olvashatom, hogy nem tudom, ki a szerző, de legyünk őszinték, ha nem tudtuk volna, ki a szerző, jó eséllyel soha nem adják ki nálunk, én meg nem olvasok angolul krimit (sem), így aztán jól lemaradtam volna róla. Most meg ott vagyok, hogy dacára évek óta kitartóan meglévő HP-rajongásomnak, azt kell mondjam, Cormoran Strike nyomozása még a kis túlélő kalandjainál is jobban belopta magát a szívembe. Szinte tökéletes krimi, fordulatos, rejtélyes, okos, teli félrevezetésekkel, gyanúsabbnál gyanúsabb alakokkal és félreértelmezhető bizonyítékokkal – mégis, nekem nem a krimi adja e regény legfontosabb rétegét, hanem az a társadalomkritika, ami megvolt már a Harry Potter szériában is, és ami köré az Átmeneti üresedés fel lett húzva.

1 – Kim Stanley Robinson:2312– Ahogy írtam fentebb, sci-fi évet hirdettem tavaly – ennek örvén Robinson jött, látott és meggyőzött. Magam is meglepem vele, de ahányszor visszagondolok az év legmeghatározóbb olvasmányaira, ő ugrik be. Félelmetesen összetett, ötletgazdag, lenyűgözően megírt regény, tele posztmodern trükkökkel, intertextualitással, filozófiával, bármilyen műfajiságon messze túlmutató társadalomkritikával és ijesztő jövő-látomással. Az izgalmas cselekmény, a bolygóközi politikai intrikák, az űrutazás és a nem sci-fin edzettolvasót azért meglehetős kihívások elé állító technikai részletek már csak a ráadás. Engem megvett, kilóra. Ha ilyen a sci-fi, akkor mostantól sci-fi rajongó vagyok!

És akkor a csalás, mert ilyen is kell...

Virginia Woolf: A világítótorony– Minden listán felül. Woolf az én bibliám. Minden újraolvasással egyre mélyebbre hatol, egyre fájóbb húrokat penget, mégis, ahányszor beleveszek egy regényébe, azt érzem, hazaérkeztem. Ez a legszebb műve – a Mrs. Dallowayés az Orlandomellett a leghíresebb és tán a „legfontosabb” is, de ez olvasás közben úgyis mindegy. Ez beszél hozzám legszebben álmokról, vágyakról, lemondásról, elmúlásról, magányról. Anélkül, hogy okvetlenül bele kelljen halni. Egyszerűen, szépen, elfogadással. Lehulló őszi levelek illenek hozzá.

Bónusz:

Az év filmélménye: kevesebbet olvastam, tán ennek is köszönhető, hogy több filmet néztem – más kérdés, hogy lustaságból még kevésbé írtam róluk, mint a könyvekről. Tervben van valamiféle összefoglaló jellegű filmes-sorozatos poszt, de annyi minden van tervben folyamatosan… Ja, mert sorozatokat is néztem, jóval többet, mint eddig és élveztem! Nem ismerek magamra. Az éves mozis termésből messze kiemelkedik A Wall Street farkasa, az Amerikai botrányés AGrand Budapest Hotel– de mindhárman eltörpülnek…

…Az üldözött mellett. Ahogy a listás pozíciójából is látható, a sok remek le Carré-regény közül is kiemelkedik Az üldözött– ezért és a két korábbi kiváló filmrevitel (Suszter, szabó, baka, kémés Az elszánt diplomata– A panamai szabót inkább hagyjuk…) által magasra pöccintett léc miatt nagyon is kétesélyes volt, miként csapódik le bennünk, rajongókban Anton Corbijn sok szempontból rendhagyó adaptációja. Egészen a nyitóképig – mert onnantól gyakorlatilag már nincs kérdés, beszippant és tátott szájjal csodáljuk, hogy ez a mozifilmek tekintetében szinte még újoncnak számító kliprendező milyen zavarba ejtően jól érzi le Carré stílusát, mennyire képbe tudja álmodni azt a szürke, kiábrándult, kudarcszagú légkört, amiben téblábolnak a szereplők. Innentől pedig nem érdekelnek a hangsúlyeltolódások, a változtatások, a sűrítések, mert ez a film úgy tökéletes, ahogy van – úgy simul bele maradéktalanul a le Carré-univerzumba, hogy szemrebbenés nélkül értelmezi át a regényt. Lehetne tananyag a filmipar kismestereit képző kurzusokon: gyerekek, ígykell kreatívan adaptálni – persze ehhez kell egy le Carré-mű alapnak és nem utolsó sorban egy olyan (sajnos immáron néhai) színészisten, mint Philip Seymour Hofmann a középpontba.

Az év koncertélménye:annyi fantasztikus koncerten voltunk (csak a legemlékezetesebbek: Raiz & Radicanto, Lo’ Jo, Bin-Jip lemezbemutató [még cikk nélkül], EastWing és Emilia Amper a Fonóban, Vad Fruttik tombolás) hogy nagyon nehéz lenne választani, ha nem lett volna Peter Gabriel a Budapest Arénában… Azt hiszem, legnagyobb közös kedvencünk Zolival; már az kisebbfajta csoda és egy évtizedes álom megvalósulása volt, hogy eljutottunk rá – maga az est pedig egy gazdag időszak betetőzéseként és egy nehéz időszak előtti utolsó nagy levegővételként marad meg bennem. Bármikor újraélném!

Az év különlegessége:Icaro– Daniele Finzi Pasca egyszemélyes színpadi estje a legmegrázóbb és legfelemelőbb színházi élmény, amiben valaha részem volt – egy sugárzóan őszinte, szeretetteli mese repülésről, szabadságvágyról, az önmagunk köré húzott falak ledöntéséről, saját magunk megszabadításáról. Finzi Pasca magából ad egy darabot – talán ezért lehet az övé a leginkább megélt színpadi szabadság, amit valaha láttam. Szárnyal előttünk, szárnyal nekünk, és mi azt érezzük: szeret minket, hisz bennünk, tudja, hogy mi is meg tudjuk csinálni. Hogy tudunk repülni. És tudjátok mit? Az este végére mi is kicsit jobban hiszünk magunkban. Azt hiszem, ez a legnagyobb ajándék, amit a művészet adhat.

…

Listázom itt a tavalyi évet, közben visszaolvasom a cikkeim, és rendre rácsodálkozom, micsoda élményekben volt részünk! Mindent összevetve hihetetlenül gazdag kis évünk volt, tele csodás könyvekkel, filmekkel, koncertekkel, cikkekkel (nesze neked...). Ebben nincs hiba. E téren nem kínoz túl sok kihagyott lehetőség, kielégítetlen vágy – az a néhány könyv, ami nem lett meg, valahogy úgyis hozzám talál, ha igazán szükségem lesz rá. Jó lenne végre egy nyugodtabb, csendesebb év, kevesebb magánéleti zűrrel és nehézséggel, hogy megint teljes szívemből a kultúrára koncentrálhassak, ahogy szeretnék – ennyit kívánok jövőre. Konkrétumokat inkább nem, már a várólista-csökkentésselis feszegetem a határaim. Maradjunk a változatos, jól megválogatott olvasmányoknál, filmeknél, koncerteknél. Mondjuk jó lenne többet színházba járni. Meg levetkőzni a maradék megfelelési kényszereim is. Meg újraolvasni régi kedvenceket. Meg írni végre a már újranézett-újraolvasott kedvencekről. Meg...

De tudjátok mit? Lesz, ami lesz. Én már tudom, mivel nyitom a januárt, a többit meg meglátjuk. Boldog új évet mindannyiunknak! Sok jó könyvet, nyugalmat, szeretetet, kinek-kinek azt, amit a legjobban szeretne! Köszönöm, hogy az új esztendőbenben is velünk tartotok :)

↧

2014 könyvekben (meg egyebek, sok csalással...)

January 2, 2015, 9:00 pm

≫ Next: A Hobbit - Az öt sereg csatája

≪ Previous: 2014 könyvekben (meg minden más...)

Jó sűrű lett az év – pedig elnézve a bejegyzés-felhozatalt nyugodtan kijelenthetem, a listám semmilyen szempontból nem releváns. Sajnos a látszata is elkerül, hogy a többi ember olvasmány-választásának elősegítése céljából szöszölnék a blogírással, akármiféle eligazodáshoz hozzásegítve, mintegy térképet skribálva az olvasónak az aktuális könyvpiaci bőségbe. Pedig figyelemre méltó művek és vitára ingerlők is bőséggel jöttek, Péterfy Kitömött barbárja, Babiczky Tibortól a Magas tenger, ott a Jégvágó, karácsony előtt Gyarmati Fanni Naplója fájdította a szívem; s akkor Patrick Modianoról vagy McCarthy-tól A síkság városairól; az előkerült Vonnegutról ne is essék szó. Vagy a kedvenc zsánerem újdonságairól, amelyek 2014-ben Timit ragadták el rendre; az X-térségbe, komplex egyen-tudatokba és egy szabálytalan képzelet egyre meredekebb lejtésű csatornáiba, ahol a Patkánykirály uralkodik.

Nem panaszkodom, félre ne értsetek! Jó sűrű lett az év, mert sokfelé kellett figyelnem, és mert a maradék időben szándékosan inkább azokhoz a régi, egykor meghatározó élményt nyújtó, formáló kedvencekhez nyúltam, amelyeket a blogunk egészének látványából nem akartam tovább hiányolni. Úgy éreztem, eljött az ideje, hogy a bennem munkáló előítéletek gyökerét, az egykor meghatározó olvasmány-élményeket feldolgozzam. Még csak a kezdetén járok a visszaútnak, amely ellentmondásos múltunkba tart; ifjúkorom beteg érájának boldog gyerekkönyvtári polcaitól a fiatal felnőtt könyvvásárlásain át a lelkes és szakképzetlen könyvtáros bőségre csodálkozásaiig. Kiss József Lászlóés Dékány András mellett valamilyen szinten ide tartozik például Török Sándor - de akár az akkori oktatás által rendre „részlegesen értetett” klasszikusok: A Pál utcai fiúk, az Egri csillagok, vagy akár Kipling… Összeszedtem az erőt, hogy olyan ellentmondásos élményekről írjak, mint Pirsigtől A Zen, meg a motorkerékpárápolás története, vagy annyira elragadókról, mint a Selyem. Úgyhogy a listán most is jelentős számú újraolvasott könyvvel küzd a néhány friss kiadvány…

Nem panaszkodom, mert másfelől soha ilyen sűrűn nem éltem ennyi pezsdítő zenei találkozást, mint 2014-ben. Felsorolni is nehéz, mennyi koncertre jutottunk el az ekultura.hu és a magunk kíváncsisága jóvoltából; a Raiz & Radicanto például Timi lejátszójának játékidejét markolja azóta is, de ott volt a Lo’Jo, az El Juntacadaveres… Voltunk végre Random Tripen, hallhattuk, hogyan teszi az időtlent gyönyörűen aktuálissá a W.H. - kamarazenekartól nagyzenekarig, session-től világsztárig jutott minden; a legelmarkolóbb csodákról később még lesz szó… Jó sűrű volt az év, mert még mindig tartom a versblogomon a nap mint napi megjelenést, egyre kevésbé kényszeredetten nyúlva inspiráló képhez és szöveghez – nagy örömömre sokan hagyják, sőt, megköszönik; akár az „élő irodalmi kánon” tagjai is. Magával ragadott a Slam, a havi klubeseményeken (és néha máshol is) éltem a három perc tizenöt másodpercnyi mikrofon-szabadsággal; szembe állva a jelenleg egyetlen, verset hallgatni hajlandó, élő közönséggel. Illusztrációnak nézzetek rá a Radnóti Miklós emlékére szervezett esten elhangzott szövegre…

S így, az év végén nagy örömök is értek – amelyek egyébként (örömmel adott) időt is jócskán követeltek maguknak. Már tavaly híreltem, s idén végre megszületett a Káva Téka sorozatában, a Napkút kiadó jóvoltából a Zárójelekben című füzetke, életem első „hivatalosan is könyve”. A blogon is olvasható verselemzésekből tartalmaz egy csokornyit, esszévé átdolgozva, szerkesztve, kiegészítve. És hogy fokozódjon: karácsony előtt megjelent az emlékkönyv, a Tibikönyv – avagy Minden a lélek!, amit Katona Tibinek, a januárban elvesztett barátnak és tanítómesternek, a Találmányi hivatal Szabadalmi Tára egykori „kiterjesztett memóriájának”, s a Toldi mozi örökbecsű gurujának szenteltünk, mi négyen, méltatlan tanítványok. Ha összejön, jövőre forgalomba is kerül – most a széles ismeretségi kör szedi cafatokra. És nem utolsó sorban az egyik bejegyzésem nyerte el leginkább a zsűri tetszését az Antikvárium.hu blogversenyén (később még szóba kerül); e győzelem túl a dicsőség örömén pályadíjként egy nagy halom kortárs verseskötethez, és néhány egykor elidegenített régi kincshez is újra hozzájuttatott minket. Fáj, hogy az apukám mindezt nem érhette meg...

Akik majdnem…

Nem sorolok fel mindenkit, akik majdnem bekerültek a „shizoo Top 10 kalapjába” nyuszinak; Darvasi Ez egy ilyen csúcsa például csak azért nem, mert szó szerint fájt, amit kedvenc Szív Ernőmmel művelt benne, úgyhogy fityiszt neked, Laci, nem listát (a könyv egyébként jó!). Nem válogattam be Turi Tímea verseskötetét, mert még fortyog bennem; nincsen a helyén – így a listán se volna a helyén. Nem szorítottam helyet rajta az Endymion felemelkedése kötetének – de Simmons egész művét úgyse piszkálja le senki a polcról, ahova a szerzője felrakta a szívemben… Ugyanígy tartom nagy becsben Brandon Hackett gyöngyszemét; Az időutazás napja helyett mégis egy gót-punk macilány könyvét emeltem ki – ilyen a válogató önkény, ettől még alig várom a folytatásokat! Nem került fel Scalzi se, pedig megint megugrotta (kétszer is) a maga által egyre magasabbra rakott lécet…

És van, akikkel egyszerűen nem készültem el. Itt volna a helye Csajka Gábor Cypiran verseskötetének, hiszen a hard-kier verseinek akármelyik irodalmi listán ott volna a helye, gyűrögetem a szavakat egy ismertetőhöz róla… Fekete Anna sajátosan, „penge élén szelíd” verseit, az Oda-visza kötetét is nagyon szeretném egyszer egyben látni veletek - de erre a könyvfesztiválig várni kell. Elolvastam az Óraverzumot, csak átcsúszott januárra a megjelenése… de például az utolsó Hobbit-film szétekézését is jobbnak láttam ötödikére rakni – majd meglátjátok, miért… csak annyit mondok, ez nem az a születésnapi ajándék, amit át szerettem volna nyújtani virtualice a Professzornak.

…és akkor lássuk a listát (kik vittek be az erdőbe…):

10. Catherynne M. Valente: A lány, aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt– Cat Valente tudja, amit a nagy mesélők: …az ember minden lépése a mesébe egy új mese csíráját veti el. Nő, nődögél a csíra, és ahogy rásüt a mesefény, egyre furcsább árnyékot vet. Olyan az árnyék alakja, mint egy kislánynak Nebraskából – csakhogy ez a bátrabb alakja. Hosszabbakat ugrik, magasabbra repül és nagyobbat varázsol… valóban egy őrült, vad lény, aki táncol árnyakkal gazdagon pakolt földalatti birodalmában. Ott folytatta és úgy, ahol-ahogyan kell. Nagyon szurkolok neki!

9. Robert Holdstock: Mitágó-erdő– Nem tudtam még felsorolni magamnak, hányféle mese, mítosz, hányféle történetünk helyén való találkozása ez a könyv. Újra kellene olvasnom, és nagyon vágyom tudni, miket álmodott még a szerzője ebbe a kíméletlen erdőbe. Mit jelent vágyni a mesébe – és milyen az a mese valójában? Mit jelent nekem, mit tesz velem a más, a mások meséje? És mit tesz velem a magamé? Mit kezd mással a mese, ha a tiéd? Ha a másé, és te mégis be akarsz lépni? Tudós apa a veszteség hidegével, ami a legnagyobb tüzet vonzza. Az idősebb fivér a veszteség hidegével, ami a mások álmát is orozza. A fiatalabb a veszteség tüzével, ami a vesztüket okozza.Újra elindulok majd nyirkos ösvényein. Biztosan.

8.Arthur Ransome: Fecskék és fruskák sorozat– Csalok, ha ide ültetem a tízbe az ötöt, a két bejegyzésnyi rajongást a könyvekért, amelyek vízre vontak, sátorozni az erdőbe, s ludasak voltak abban, hogy kitett helyeken, sziklaélen talált nem egyszer a tág lélegzetű szél. Engedjétek meg nekem, hogy csaljak, mert nincs szívem egyet, egyetlenegyet választani közülük. A könyvek azt az időtlen pillanatot kapják el, amikor a nyár még végtelennek tűnik, és a felnőtt (ha nem képes játszani velünk) bennszülöttnek, akivel úgysem ért szót igazán az „utazó”, mivel nem beszélnek közös nyelvet. Ez kérem, kaland az idillben. Őszülő fejjel is rajongásig szeretem.

7. Philip K. Dick: Kamera által homályosan– A könyv és a film… Dürrenmatt sem álmodott ennyire kiürült embereket – talán mert nem volt drogos. Talán mert nem ismerte meg a fogyasztás teljes mikrovilágát még a fogyasztói társadalom fogalmának felismerése előtt… mert Dick látomása szinte minden rétegében mélyen rezonálhat a mai olvasóban – aki voltaképp elsősorban gerjesztett hiányok réseit betöltő mámorokat fogyaszt a világban, amely erre találtatott ki. Egy minden porcikájában mélyen átélt drogregény a jövőből – és egy delejes adaptáció. A könyv, és a film.

6. Ellentmondásos múltunk: Fekete István– Csalok megint, hisz itt is két könyvön át mutatom meg egy írói attitűd arcait, a Tüskevárés a Téli berekáltal. Bűn, hogy kötelező – hiszen a mai gyereknek már annyi élményi alapja sincs az azonosuláshoz, mint amennyi anno nekem… Bűn, hogy rendszeres kényszerolvasás áldozata az első, mert a sajátságos, egymás mellé játszott, író-hangba rejtett különböző idők értékközvetítő képessége valójában elképesztő. Botrány, amit az irodalomtörténet az íróval csinál, a példaként felhozott életrajz pontosan rávilágít: örökségünk legnagyobb része előítéletek rendezte kartotékokban nincs a helyén.

5. Grecsó Krisztián: Megyek utánad - Most úgy látom: Grecsóról fokozatosan lekopik a felesleg, ami például a Pletykaanyut (nekem) modorossá, keresetté tette. Szikárabb, mégis gyönyörűen jelzőzött mondatai lettek. Lekopik róla egyfajta írói babaháj. Mondjuk így: a trükk. Ami marad: átélhető. Utólag, újra. Ez a könyv is fájt, olykor még jobban, mint Darvasi Lászlóé. Az írójában ott bújik egy bátor ember. Nem azt várom, hogy maradjon ebben a két könyvre hitellel megnyert hangban, hanem azt: bármilyen hangon szólal ez után, ennyire legyen hiteles. Ne rontsa el sztárság és az évről évre megjelenés-kényszere.

4. Alessandro Baricco: Emmaus - A mesélői hang mindent átszövő személyessége erős váltás, talán a legfontosabb Baricco eddigi munkáihoz képest. Összetettebb írói (nem mellesleg olvasói) feladat. Árnyalat-gazdag játékok tucatjait játszhatja velünk az olvasás, hiszen a mindent „látó és láttató”, okosakat mondó narrátor helyett egy önmagának is sokat hazudó, lelkiismerete által cincált fiatal felnőttet hallgatunk, amint visszaemlékszik nehezen érő egykori kamasz önmagára. Ennek a könyvnek van egy ostoba olvasata. Ha túlnézel rajta, akkor viszont szakadék. Ami felett sétálsz. Egy író kezét fogva, aki nem fél elhajítani a hangjait.

3. Kleinheincz Csilla: Ólomerdő és Üveghegy– Megint csalok, immár harmadszor; de ez a két (valójában három) könyv nekem (valójában) egybe tartozik. Ugyanaz a mély, tiszta levegővétel a regébe mindegyik – keveredik benne a félelem fémes íze meséink erdeinek hűvös, szinte tapintható pára-zamatával. Kíméletlenség ez, ami fogat azért képzel, hogy harapjon, ami ha köt, egy életre, s ha old, akkor az életet – féltem, ez a saját szívét kitépő meseszó belém is harap majd, így harap belém is; az olvasóba. Kiszakít egy részt - jobb részt - hogy a hiánya tanítson. Mert a mese nem cukros hazugság, hanem tanítás. A jó mese… és Csilla története ilyen.

2.J. D. Salinger Seymour-történetei– Hát persze, hogy csalok. Két könyv és egy novella, a Glass család legnagyobb veszteségéről, aki csak a hiánya által van jelen. Ezek a történetek jutnak (számomra legalábbis ezek) a legközelebb hozzá, hogy felrajzoljanak egy embert a maga teljességében, a fényével és a poklával, nyomorult ragyogásával, tényleg teljesen. Pont a bemutatás kudarca által, hiszen írónk fiktív író alteregója, Buddy mást se csinál, csak ezt a kudarcot veszi tudomásul a szövegeivel, a bemutatás csődjét. Ez a legszövevényesebb irodalmi gonoszjáték, amit ismerek. Teljesen olyan, mint az életem.

1. Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek– Úgy tűnhet, megint csalok, pedig nem; nekem egy kötetben van meg a (prózai) életmű java. Ezt a bejegyzést szerette a legjobban az Antikvárium.hu zsűrije, de nem ezért nyert ez az olvasmányom 2014-ben – régóta nagyon szeretem, régen megnyert magának ez a mértéktartó, mégis közeli hang; ugyanolyan kellemesre lassuló idejű olvasással ajándékozott, pedig én csak bele akartam szagolni, az írás kedvéért. Majdhogynem azért: hogy végre letudjam. Mert sokkal tartozom Lénard Sándornak, s alig csökkent e tartozás az által, hogy a bemutatását (szerintetek, talán) nem rontottam el.

Bónusz gyanánt:

2014 koncertje: Ebben az őrülten jól zenével pakolt évben? A Bin Jip lemezbemutató koncertje lenne, ha nem köszönt volna el tőlünk olyan szívbe markolóan Laurie Anderson! De arra ne kérjetek, hogy rangsoroljam őt, „a legintelligensebb kócbabát” a kedvenc éneklő koboldommal, Peter Gabriellel – aki több mint húsz év késéssel, elhozta nekem Budapestre az ajándékom.

2014 eseménye/színháza: szégyen mennyire kimaradt - Daniele Finzi Pasca estje, a Donka előadása, a Recirquel új bemutatója nem kapott sem alternatív, se kőszínházi kihívót… ezen változtatnunk kell.

2014 filmélménye: Az animék (Perfect Blue, Égenjárók, Szél támad) mellett? Nem most láttam, de írtam végre az Eső előttről, az Amerikai szépségről. Most láttam és lenyűgözött Philip Seymour Hofmann (és annyian) Az üldözöttben, nemcsak röhögtetett a teljesen eszement A hét pszichopata – de ha csak egyet mondhatok, akkor az A nő. Joaquin Phoenix szemei, amikor elhagyja őket a kétségbeesés.

Nem akarok fogadalmakat tenni, mert az időm így is sokfelé szabott, de nem akarok még egy ilyen évet! Nem akarok ennyi tartozást gyűjteni, szeretném látni, mivel kavarják fel maguk körül az állóvizet a kortársaim. El akarok járni az eseményekre, könyvbemutatókra, színházba – akarom élni az élhető életet a kultúrában, ha már ilyen áldott gazdagsággal terül körénk; csökkenő kereslet és nehezedő finanszírozás, fullasztóan pártos, provinciális légkör, lövészárok-háború ide vagy oda. Köszönet mindenkinek, aki részese e gazdagságnak!

Boldog Új Évet kívánok minden kedves barátnak, bloggernek, olvasónak; szerzőnek és kiadónak! Legyen olyan éved, amilyet szeretnél!

↧

A Hobbit - Az öt sereg csatája

January 4, 2015, 9:00 pm

≫ Next: Bin-Jip feat. Eric Truffaz - Művészetek Palotája, 2014. december 21.

≪ Previous: 2014 könyvekben (meg egyebek, sok csalással...)

Amikor erre a filmre vártunk, és jöttek az első hírek, akkor egy adaptáció hűtlenségi faktorát rettegtem bennük előre – hogy mit művelnek a kedvenc történetfolyamom mesés elejével. Szoktattam magam a hűtlenséghez – avagy ahhoz a fura helyzethez, hogy A Gyűrűk Ura filmek (egyszer már elcsavart) „hűségéhez” igazított felnőtt-mesét látok majd, ahol talán néhány momentum tiszteleg a könyv szellemisége előtt – a többi pedig tovább szélesíti a lefektetett alapokat. Mikor az első filmről írtam, ennek szellemében tettem, s kértem számon a klisésedést. A második filmnél tudomásul vettem, hogy a jelenlegi tömegfilm nyelvét „ölti rám” a rendező, tudomásul vettem a hiteles motivációk közérthetőre cserélését, a kényszeres és szájba rágott jellemfejlődést, a kötelező szerelmi háromszöget, az ütemesen ránk ömlő akció-látványorgiát. De még mindig úgy tekintettünk a párommal erre a mozira, hogy alapjában adaptáció – egy komplex saját világ kedvéért a fogyaszthatóság jelenlegi lepleibe csavarva a szeretett szöveget.

Ha ezen az ösvényen maradnék, most kellene ezt a lepelbe csavart hullát valahova gyorsan elsüllyeszteni. Mielőtt még szaga lesz. Lennének így is idegesítően eltalált momentumai, amitől mégse utálhatja teljes szívvel a rajongó. Rögvest az eleje, a sárkányhalál, a várospusztítás urastul; épp mert meglepően visszafogott volt az elcsavarása párviadalba. Lehetett volna olyan adaptációt is csinálni, ahol ennek a jelenetnek pont nem örülök, ahol ezt temetem és nem dicsérem – de az összességhez képest jól komponált volt az alkalmi nyílvetővel és gyerekváll-célzókával együtt. Ebben a párviadalban mogyorónyi nyomokban ott vigyorgott a dráma, ami a három „adaptáció” messze legerősebb pillanatait: Bilbó és Gollam közösét is áthatotta. Apropó, Bilbó. Martin Freeman még mindig, itt is a szívemnek kedves választás, minden gesztusa egy hobbité, a pillanatai kiragyognak a filmi környezetből. Thorin agybajának legszebb kijózanodásait ő provokálja, imádtam azt a párbeszédet a makkültetésről…

bájos pofi

Ha ezen az ösvényen maradnék, és adaptációnak tekinteném ezt a filmet, akkor azt mondanám Thorin esze veszésére, hogy ügyes. A Törpkirály az aranytükörben. Új drogos fogalmat alkotva: Arken-megvonás. Richard Armitage a hobbittal közös jeleneteiben megmutatja, méltó a szerepre – még ha a teljes motivációs hálója értelempotyogtató lyukait a helyén való játéka se foltozza be. Mert ügyes ez az eszeveszés, de nem hibátlan… Megint a végtelen könnyen megjegyezhető alaptételek, a népek Tolkien által meglehetős következetességgel lefektetett jellemzői kapnak itt megalázó orrfricskát: mert a törp lojalitása Tolkiennál olyan alap, mint emlősben a gerinc. Thorin pont hogy nem ígér a tóvárosiaknak semmit a könyvben (csak hallgat, nem cáfolva a pletykált vágyakat); ha tette volna, akkor a fogát szíva, de adakozik a kincséből – mert még őrületében se szegné a szavát. Persze az előző film Barddal közös jelenetei után csak ez maradt…

Ha ezen az ösvényen maradnék, a harci disznaján belovagló Dáin jeleneténél állnék fel, és mennék ki a moziból. Jackson tökéletesen félreérti a törpöket – mondanám, de tudom, még csak nem is erről van szó. Egyszerűen tipizál és egyszerűsít, a végletekig, s ennek e filmben a legmélyebben Vaslábú Dáin issza meg a levét – aki miután kölyökkorában (az eredeti mese szerint) lefejezte Azogot a móriai csatában (igen, a filmben járkáló fehér óriás valódi neve „Filmírói Önkény”), a legmegfontoltabb törpként örökölte meg a Hegymély Királyságát, bőkezűen segítve a suhatagi embernép újratelepülését, és kárpótolva a tóvárosiakat. Dáin szemrebbenés nélkül adja a tündeuraknak a csillagragyogású ékköveket, amire vágynak – s aki végül az emberek városa, Suhatag kapuját védve esik el, a Gyűrű Háborújában (miközben hőseink épp Gondort védik.) Az ő – és rajta keresztül a törpök – méltóságából szemernyi se maradt…

egy lébe verve

Ha ezen az ösvényen maradnék, a fogam szíva szeretném a szuperhősfilm-jelenetet, amikor Sauront kiűzik Dol Goldurból – két szamuráj, a mágus, meg a féltünde, és a tündecsaj, aki hihetetlen, de Hulk. Nem érteném maradéktalanul, Gandalfot miért kellett kinyírni megint (egy jókora lovaglás, meg egy csata előtt, amit végigverekszik – ugye milyen hiteles?), a tökös és töketlen ötösből kapásból kivonva a játékból kettőt (hiszen Radagastnak is csak annyi szerep jut, hogy fusson a zúzott Gandalffal, mint a nyuszijai). De ezt ellensúlyozná az a „szívmelengetően ismerős” átalakulás, ami Galadrielre vár, és a kezében űzést fókuszáló üvegcse, amit „majd” Frodónak adományoz. Az ügyes átkötés a másik mesébe – a pillanat, amikor kedvenc hobbitalkatú rendezőm formában van. Ugyanilyen ügyes momentum a vége, az árveréstől egészen a Gyűrű elővételébe csomagolt átalakulás „öreg Bilbóvá” zárójelenetéig, és ettől a lezárástól az egész film-ív kap egy lágyító, engesztelő hangulat-árnyalatot - bár azt megint nem értettem miért kell az erdő napfényes búcsújában Bilbónak lehazudni az égről a csillagokat is…

Ha ezen az ösvényen maradnék. De nem megy. Ez nem adaptáció. Jobb, ha nem tekintem annak – nekem legalábbis mindenképpen az. Ez egy maradéktalanul klisés, Conan-a-barbáros akció-fantasy. S míg a trilógiának a sajátos, végigvitt „valóságba ágyazás – alternatív múltérzet” adta az erejét, itt visszaér a parabolapálya a műfajba, amelyből A Gyűrűk Ura anno kiszakadt. Viszont még fantasynak is gagyi olykor – és ennek a korlátját vesztett, kritikát immár nem tűrő, a saját pénzcsináló tévedhetetlenségében hívő rendezés az oka. Mondjuk ki: Peter Jackson. Aki (úgy tűnik) sokkal inkább ork, mint hobbit (ha már helyezgetjük ebben a mitológiában). A pénztárak őt igazolták, ő a jelen moziverzum Napóleonja, sikerei csúcsán – csatákat veszítve ugyan (lásd King Kongés Komfortos mennyország), de még a Téli hadjárat és Waterloo előtt. Ezt írom, pedig én is neki szurkoltam…

s elhulltanak...

Hiszen ugyanez a rendező vezérli le azokat a végtelenül pontos, hiteles momentumokat, amelyek miatt mégsem mondhatom, hogy utálom ezt a filmet. Amiket valószínűleg Walsh és Boyens találtak ki, s a színpadon edzett angolszász színész-krém épít a játékával mélységekkel bíró jelenetekké. Mindhárom filmbe jut ilyen, bár ebbe a legkevesebb… Ami ide jut, az egyfelől kézbe kaparintható konzol nélküli monstre videojáték, másfelől B-filmes túlzások és logikátlanságok légiója. Kezdjem el sorolni? Ott a teljes kirohanás-szcéna állatorvosi lónak. Avagy kecskének… ezek bizonyára csak úgy kipattannak a sziklából, teljes páncélzatban, mikor szükség van rájuk… mint ahogy az aranyharang is szükség esetén önerőből mászik a kötélre, hogy kiüsse a falat – ahonnan előronthatnak hőseink teljes páncélmentességben, túraruciban, vaze. Az addig legyőzhetetlen törpzúzó óriások meglátva őket csak eldőlnek, látványosan haldokolva (valószínűleg a röhögéstől…).

Soroljam még? Katasztrofálisak a Tauriel-Legolas-Thranduil lelkizések – tiszta hajtépés, szerencsére mindháromnak van mit tépni. Thranduil „tudom, hova hajazó” dilemmái, a hazamegyünk csata közben… az orkok meg majd csak úgy hagyják, nyilván; udvariasan (bár talán kevésbé gépiesen, mint az aranysisakosok) félreállnak: menjetek. Jó kis stratéga a tündék ura, minimum vállon veregetném, amiért a törppajzsfalon át (a legjobb védekezés…) halálba ugrabugráltatta a katonáit (támadáás!). Mégis, a legszebb, amint a tünde-úr csavargatja a szavakat és jellem-fejlődik a szemünk láttára, néhány ezer év megcsontosodása után egyszer csak… Legolasról, meg a szupermáriós légsziklamászásról már inkább hadd ne ejtsek itt szót.

Ha/Ver

Mint ahogy nem szívesen térnék ki hosszabban Alfridra, mint humorforrásra se. Az új típusú trollokra és óriásokra, az infantilis nagyfiúkra a homokozóban. Jackson. Ez az ő humora, az ő filmes látásmódja, amikor senki nem mondja (nem mondhatja) neki, hogy ácsi. A filmnek lett egy súlyos mellékíze, ami szinte a Taranino-Rodriguez páros exploitation-tisztelgésének szopogatható cumijáról csöppent a törp-kondérba. Másfelől: született egy újabb Baljós árnyak. A vászonra ömlő tesztoszteron-űberorkság, amihez képest egy Uruk ártatlan kis utcai bandatag… az agyonnyújtott párbajok, miközben a háttérben SE csatázik öt (hét?) sereg; a harci denevérek és a Dűnéből importált metrófúró férgek… az egész színes, szélesvásznú, nagyobb, hosszabb, vágatlan hozzáállás ugyanúgy nem volt képes előzményfilmbe visszafogni a látványt, mint ahogy anno a Csillagok háborúját megerőszakoló filmek esetében. Csak egy példa: hogyan gyaksz le egy trollt. Anno Aragorn, Boromir, Gandalf, Legolas és mindenki kente mindennel, amit csak hozzá lehetett vágni; most elég volt Bard egymaga, kézikocsi-dodzsemmel és egy szál karddal…

Látjátok: már nem az a bajom, hogy a jelen filmes környezet kényszerei alatt született egy akció- és látványfilm a kedvenc gyerekmesémből. Hanem az, hogy ostoba megoldásoktól és logikátlanságoktól hemzsegő, B filmes gagyi született az apropóján. Elgurult a gyógyszerem… Persze megvesszük – a gyűjteménybe – a filmeket, megnézzük az extrákat, ez amolyan rítussá lett a számunkra. De legyen vége! Tényleg ez legyen az utolsó. Ez a fantasy, amely hátulról seggbegyalázta a belefeccölt rengeteg energiát és visszamenőleg az előzményeit. Lehet, hogy a végén még megszeretem – de azt hiszem, kell még butulnom hozzá kicsit…

Eddig PJ! Ne tovább...

(Itt ülök e bejegyzés felett, január elseje van, s mint annyi évben eddig, elsején - ma is e világba transzponáltuk magunkat, a második film bővített kiadásának bőséges extrái közt szemezgetve. Haragszom rád, Peter; szerettem volna szeretni ezt a filmet, főleg most szeretném szeretni, hogy elámulhattam rajta, mennyi ember odaadása árán született meg az a jelenet a legnagyobb és legkisebb között - hányan kellett mélységes alázattal odategyék maguk, hogy elhihető párbeszédet folytasson Hordólovas Bilbó és Smaug, Minden Csapások Legnagyobbika. Milyen összetett, átgondolt, sok lépcsős és sok szereplős folyamat árán került a képek alá a zene. Meghatódtam rajta, hogy mennyire sokan adtak a ráfordított időnél sokkalta többet ebbe a közösbe. Most itt ülök e bejegyzés felett - és látod, minden mérgem ellenére még mindig azt remélem: valamit kisimít ebből a nyomorult összképből a bővített verzió...

Haragszom rád, és Franra, meg Phipre is, hogy nem fogtak vissza eléggé - hogy rád hagyták a csatát... Itt ülök, a Professzor születésnapja pár nap múlva jön, és nem nyújthatom neki át ezt az írást, gondolatban; a tisztelgést a tisztelgésről - mert sem ez, sem az nem tiszteleg... Rohadtul haragszom rád. De sokszor érzem úgy, a mai filmes világ botladozásait figyelve, így is sokszor (főleg ha egyben látom a hat filmet fejben), hogy szerencsés vagyok amiért megnézhettem az általad készített rajongói víziót. Ennek jegyében kívánok boldog és sikerekben gazdag új évet neked, és a produkció minden résztvevőjének! Zoli)

↧

Bin-Jip feat. Eric Truffaz - Művészetek Palotája, 2014. december 21.

January 6, 2015, 9:00 pm

≫ Next: Joanne Harris: Egész évben karácsony

≪ Previous: A Hobbit - Az öt sereg csatája

Már a hír simogatott, hogy meg kellett nyitni a Müpa Bartók Béla hangversenytermének felső szektorait is – az főleg, amikor így is elfogytak a jegyek. Ezt reméltem, hogy az egymás iránti (úgy tűnik) szakadatlan kíváncsiság ekkora rajongótábort rántson össze, hogy egykori zenész barátommal sajnálkozhassak, amiért későn ébredt – és szégyellhessem magam, amiért nem szóltam, nem figyelmeztettem időben. Nekem most ők az egyik teteje – jó érezni, hogy nemcsak nekem. Többek közt azért, mert nem unják a kísérletezést. Nincs kőbe vésett megoldás, legjobbnak ítélt és egyszer s mindenkorra úgy hagyott dal. Variációk vannak, a párbeszéd állandó kísértése. Ahogyan Harcsa Veronikamondta egy interjúban: a színpadon beszélgetnek egymással a zenészek – és nem akarják egymásnak sem kétszer ugyanazt mondani. Úgyhogy tudtam, mikor leültem a helyemre, hogy bár lemezbemutató koncertet hallok, ez nem jelenti azt: a korábban is (Planetáriumban, koncerthelyeken) hallott dalok felvett, végre hangrögzítőre került verzióját fogom hallani…

„Már régen készen van a második lemez” írtam valaha… igazam is volt, meg nem is. Szerintem mind a három zenész alkatában ott van ez a hallatlan, befelé is tekintő kíváncsiság. Majdnem azt mondom, egyszerre horizontális és vertikális érdeklődés: miközben születnek új dalok (hisz most is hallottunk újat), a régiek születésének folyamata soha nem ér véget. Andrew J. szemszögét értem a legkönnyebben – a hangvarázslattal a mások (ez esetben a másik, a zenésztárs) produktumához a változás, áthangszerelés, komponálás igényével közelítő hozzáállás alapjellemzője ez a hallottat mindig tovább finomító előadás. Gyémánt Bálint a gitárral szintén eszméletlenül sokszor mutatta meg, egy-egy alap-hangulaton belül hányféle színt bonthat ki a finoman eltérő (talán épp a pillanat kedve szerint való) játékmód, nem is beszélve arról, amikor magát az alaptónust értelmezi át a csodálatosan önkényesen, mégis helyénvalóan dallamba helyezett, lélegzetvételnyi, hangsúlyos szüneteivel. Harcsa Veronikát értettem meg a legnehezebben – talán mert énekesként és nem zenészként gondoltam rá, pedig folyamatosan ott lebeg valahol a kettő között, egyre kifinomultabban játszva az adottságaival, a határokat állandóan feszegetve.

Tehát lehet, hogy tényleg épp most készült el a Heavy, a második lemez – hisz valóban csak ők tudják, hol van az a pont, az a pillanat, ahonnan a dal a kialakulás fázisából átlép a feldolgozás és variációk boldog állapotába – a cezúra, amikor úgymond „készen van és rögzíthető”, hogy aztán tovább variálódhasson.

Kis csúszással indult a koncert – valami a vetítéssel nem állt össze a kezdésre. Pedig ez is igen lényeges, mert ahogyan a Bin-Jip tagjai a dalokhoz, úgy áll a dalokhoz álmodott képekhez a Kiégő Izzók csapata. Egyre jobb, egyre teljesebb összhangban a látvány és a zene – mondjuk jót mulattam a félkupolán, amit a színpadra állítottak, de értelemszerűen ez a vetítés, a fények eredetileg a Planetáriumba lettek kitalálva; s akármennyire is illusztris helyszín maga a Müpa, teljesen helyén való volt szerintem így adaptálni ide az egész-érzetet, amit a zene és kép egyszerre teremt. Andrew fehérben, Bálint feketében, Veronika merész égővörös ruhában – látványilag sokkal inkább a központban, mint általában…

Ráadásul dalok egész sorába fújt bele a maga utánozhatatlanul egyedi módján Eric Truffaz. Úgy éreztem, a legtöbbet Bálint lépett úgymond hátra a kedvéért, mert ebben a három zenész által fantasztikusan telített zenében tényleg úgy kell helyet csinálni egy negyediknek. Aki ráadásul folyvást tágítja a helyét, beleszeret a variációiba – valami hatalmas érzékkel kilesve, meddig mehet el, meddig engedi (nem is elsősorban a játszótársak türelme, hanem…) a közönség. S aki aztán a ráadásban mindehhez képest olyan finoman rakta az alapot a többiek alá, hogy könnybe lábadt tőle a szemem! Zseni a pasas, igazi zeneálmodó, és óriási szó, hogy így odatette magát a mások csodálatos zenei álmaiba!

Veronika még a koncert előtt, a közösségi felületeken feltett egy bolondos kérdést: „Ki mer felállva táncolni a Müpában a Noway Boy-ra?” Meg kell mondjam, nem az volt a kérdés, fel merek-e állni ebben a nem erre kitalált, méltóságteljes térben, hogy táncoljak az egyik legdinamikusabb nótára; hanem az, hogy amíg nem jön, hogyan maradjak ülve! Fantasztikus élmény volt, mint ahogy a Bin-Jip minden koncertje az… és nagyon kell figyelni, hogy le ne maradjunk a következőről, a szülinapi Planetáriumiról például. Mert nagyon kíváncsi vagyok a dalok átalakulásának következő fázisaira is, és várom, nem múló örömmel várom az újakat. Köszönjük szépen, Bin-Jip!

↧

Joanne Harris: Egész évben karácsony

January 8, 2015, 9:00 pm

≫ Next: Csajka Gábor Cyprian: Hard-Kier (hátrahagyott versek)

≪ Previous: Bin-Jip feat. Eric Truffaz - Művészetek Palotája, 2014. december 21.

/Elöljáróban… Nagyjából mindenki, aki írt erről a könyvről, ekézte már kicsit a kiadót, amiért a karácsonyi kereskedelmi agyelhagyás kihasználása kedvéért képesek voltak az eredeti címet – A Cat, a Hat and a Piece of String – lecserélni Egész évben karácsonyra és mindezt megfejelni egy igencsak szezonális borítóval. Ami önmagában még megbocsátható is lenne, ha a szerző nem tér ki külön az előszóban arra, miért adta novelláskötetének ezt a fura kis címet. Így már nem kicsit bosszantó, de azért valljuk be, nem halunk bele – láttunk már ennél nagyobb könyvpiaci bakikat/csalásokat/vásárlóhülyítéseket is. Ráadásul szerintem Harris van annyira jó (és népszerű) író, hogy egy ilyen borító- és címváltoztatás különösebben ne befolyásolja a könyv olvasottságát. Ettől még persze az Ulpius elmehet melegebb égtájakra…

…viszont… Én vagyok az a gyarló olvasó, aki képes volt félretenni ezt a kötetet a karácsonyi időszakra, noha tavasz óta itt figyel a polcomon. Pedig még tudtam is, hogy a karácsony csupán egy a számtalan téma és hangulat közül, ami szerepet kapott benne – mégis, olyan jó volt kézbe venni az ünnepi időszakban ezt a giccses borítót és olyan jó volt elmerülni Harris fantáziájában… Még akkor is, ha a novellák nagy része a legkevésbé sem ünnepi hangulatú. Sőt!/

Joanne Harris a női Neil Gaiman, ez most már lassan biztos. Újra meg újra meglep a sokszínűségével, és ha már le is vetkőztem – mondjuk három könyvvel ezelőtt – hogy rendre a „Csokoládé szerzőjeként” gondoljak rá, még mindig meg tud döbbenteni a sötétség, ami a történeteiből olykor árad és az éleslátás, amiről az írásai tanúskodnak. Mert ami elsőre tán elborult fantáziának tűnik, valójában mély emberismeret és kíméletlen görbe tükör. Mintha kiválasztaná a leginkább tagadott, elnyomott, szégyellt tulajdonságainkat, félelmeinket, vágyainkat, és azok köré húzná fel történeteit – fantáziába csomagolva az emberi gyengeséget, kísértettörténetbe a magányt, horrorba a fájdalmat.

A kötet szerkezete többszörösen keretes, érdekes kapcsolódási pontokkal, egyszer jó lenne felfejteni, milyen mintázatot adnak ki a novellák a szerző szándéka szerint olvasva – mivel én össze-vissza tettem magamévá őket, így erről ezúttal lecsúsztam. De sebaj, mert így legalább a legkevésbé tetsző első és utolsó novella nem vette el a kedvem az elején, és nem hagyott maga után keserű szájízt a végén. A maguk módján gyönyörűek ezek az afrikai novellák, szépen szólnak hozzánk olyan valós társadalmi jelenségekről, melyekről szólni kell– mégis, valahogy ezekben éreztem a legdirektebbnek és a legkevésbé fantáziába-csomagoltnak Harris kritikáját, és hiányzott. Pont azért hiányozhat, mert sosem álságos, sosem szépeleg, sosem fedi el a dolgok valós árnyalatait, ellenkezőleg: hozzáad egy olyan réteget, amitől plusz gondolkodnivalót hagynak maguk után.

Mint a „Csináld magad” hősének története, mely lehetne szokványos kísértetház-történet is egy magányos férfiról, aki beköltözik egy romos vidéki kúriába, ami aztán szépen lassan bekebelezi és az őrületbe kergeti. Mégsem az. Mert Harrist nem a kísértetsztori érdekli, hanem azember. Vajon miért lesz egy sikeres férfi egy kísértetjárta ház megszállottja? Mit ad neki a ház, mit ad a története, mit adnak az ódon falak, a százéves fényképek, a korhadt bútorok, mit adnak a kísértetei, amit a „való élet” nem tud megadni? Mi elől menekül, mit keres, hova fut, amikor a saját élet helyett egy másikat választ?

Ha van kapcsolódási pontja ezeknek a sokszínű, tényleg végtelen fantáziáról tanúskodó novelláknak, akkor itt keresendő. Miért menekülünk rendre pótszerekhez, pótcselekvésekbe, pótérzelmekbe a valóság elől? Keresünk valamit vagy futunk valami elől? Mit várunk a „pótlékok” világától? Elfogadást? Biztonságot? Hogy ha már túl sokat bántott a világ, itt legalább nem bánthatnak? Igaz, nem is szeretnek viszont – de vajon van az a pont, ahol már annyi bántás ért, hogy ez is elég?

Van, és Harris ezt tudja. Tudja, hogy olykor egy tölgyfa lehet a legállhatatosabb szerető és egy cukorból, fűszerből és mindenféle finomságból gyúrt gyermek tudja leginkább kielégíteni az anyai vágyakat. Tudja, hogy a virtuális élet túlélhetminket, és hogy adott esetben egy túlélő virtuális jelenlét jelentheti a túlélést az ittmaradottnak is. De látja, és hálistennek láttatja az árnyoldalt is… Hogy a virtuális élet nem helyettesítheti a valódit, hogy a mégoly szeretetteli mánia is túlléphet rajtunk és bekebelezhet minket, hogy egyszer csak eljön a pont, amikor a karácsonyi kivilágítás, az online játék, a sütifalás, a barkácsolás önálló életre kel, és nem engedi lekapcsolni magát. Eljön a pillanat, amikor a pótlék nem ad nekünk semmit – mi adjuk oda magunkat neki.

Szomorúak és tűpontosak ezek a novellák – és ne legyenek illúzióink, nem csupán fantázia-termékek. Hányan vannak körülöttünk - ad absurdum: közöttünk - akik szenvedélybetegségek, játékok, diéták, pót-ez-meg-azok rabjai? Hányan kerültünk már életünk során olyan helyzetbe, hogy akár az olvasás pótlék, menekülés, „egy-másik-élet” volt a „valóság” elől? És vajon felismerjük, mikor csúszik el a szenvedély és mikor lesz belőle pótlék? Mikor megy a megélt élet rovására a mánia? Mikor zárjuk be a külvilággal összekötő kapukat, hogy csak annak éljünk, ami nem bánthat? Nem mindig… És vajon felismeri-e időben a környezetünk, ha baj van? Harris e tekintetben is pontos: nem. Egyszer sem. Csak amikor már megtörtént a tragédia.

Nem kell azért megijedni, kedves „könnyedebb-Harris” rajongók, ez a válogatás sem mindvégig ennyire komor, helyet kapott benne például két újabb Faith és Hope novella – a meadowbanki idősek otthona két korát meghazudtolóan csintalan lakójának kalandjain újfent remekül szórakoztam (persze azért társadalomkritika ezekben is akad, jócskán); valamint két, a Rúnajelek világából ismerős régi istenek modernkori csetlés-botlásait elmesélő történet (hol máshol találkozhatnánk velük, mint New Yorkban?).

Sokszínű, okos, szellemes kötet ez – Harris-rajongóknak természetesen kötelező, mindenki másnak erősen ajánlott, pláne, ha még mindig vannak kétségei a tekintetben, hogy a hölgy messze túllépett a rózsaszínbe hajló háztáji mágián… És a végére még az én karácsony-mániás lelkem is kielégült. Mi kell még?

/Sok-sok újabb Harris kötet mondjuk – az sem érdekel, ha hülye címet és borítót kapnak, csak olvashassuk őket!/

Kiadó: Ulpius

Fordító: Szűr-Szabó Katalin

↧

Csajka Gábor Cyprian: Hard-Kier (hátrahagyott versek)

January 10, 2015, 9:00 pm

≫ Next: Lakatos István: Óraverzum - Tisztítótűz

≪ Previous: Joanne Harris: Egész évben karácsony

Nézek körül, könnyű a dolgom, most már az – az ablakomból távlatok nyílnak, nyílik a város. Nem egy Szentendre, ahova télen kell menni és hajnalban, hogy pendüljön – hogy ne takarja lélegzetét az idegen zaj; ahonnan el kell hozni a tárgyakat, gereblyét, kapát… Nem ennyire kifinomult látvány. Külvárosi Pest. De van távlata. A távlatban számtalan figyelhető. Annyi minden, ami elvonhatja a figyelmet. Nézek körül, hisz van ablakom - stílusos volna, ha úgy írnám, varjak röptét lesve tárult fel - de valójában egy másféle ablakon kinézve jutott eszembe először úgy a kötet. Csajka Gábor Cyprian kötete, a Hard-Kier, ahogy szerintem valójával láttat. Épp kinéztem a televízión. Műkorcsolya nézés közben jutott eszembe, elegáns férfi, nő, jégre simuló tüzes ígéret, s mégis: éteri páros – hogy annyi minden elvonhatja a figyelmet. Ha itt a szépséget nézzük. Annyi mindent nézhetünk a magunk dolga helyett időt töltve. Ahogy telik.

Neki nem vonódott el. Nem hagyta. Mert nem: telik. Pontosan tudta, érezte, látta, s amit soha nem gondoltam volna: hitellel írta, ahogy ürül. Amíg ürülhetett. A végsőkig csupaszodva. Elvesző szavakkal. Mert mintha megírta volna előre magát a folyamot. Az egyedül is pendülő, számozott versek gyönyörű rendben - a hiányokkal együtt is rendben - kiadnak egy elmesélhető történetet. Feszes, és elfogyásában is hatalmas szabadságfokkal lélegző történetet. A saját halál történetét. Ijesztő a 66-tól 156-ig tartó, két-három versre tagolt egységek pontossága, a varázslatos szerkezet. Hagyaték-pontosság: a tartalomjegyzékbe csak ez került be. Az eleje nincs kész. 12-től 40-ig vagy számozatlan, vagy hiányzik. Nézek körül, a verseken – számozottakon, számozatlanokon, és úgy látom: tényleg a tökéletest rontotta el a halál. A tervezett-várt, s mégis korán érkező saját halál. A tökéletes szerkezetben megnyíló verseskötetet, amely nyakon csípte volna.

Hogyan? Hétköznaphimnuszokkal. Egymásra fűzött lassú mondatokkal, szippantás, letüdőz, kifúj. Szünetekkel, hogy lássuk: a szavak egymásutánját a szünet hagyja képpé. Én nem tudom, mekkora lélek kellett ekkora szikársághoz! A nagy szünet előtt versbe fogadva, perelve, nem elnyelve az összes kicsit. Hogy súlya legyen a szavaknak.

Kerested a kezem, összefogództunk,

a szépsége tényleg megszokhatatlan;

a legszebb női kézfej, enyhén fölfelé

hajló, indiaias ujjak, az egész forma

valamiféle szépséges antigeometria;

beleőrültem volna, ha meghalsz, és

„meghal veled a kezed is”. Csak a mi,

az együtt hal meg, persze a

kezed melege, az érintésed; de csak

együtt érthetjük, hogy így van rendjén.

Nem lenne ilyen, szerintem nem, a Polaroidok sem, Simon Mártontól. Nélküle. Az összeborult doboznyi pillanatkép. Amit szintén áthat egyfajta rendezés kísérlete – és feltételezem: a tökéletesség-érzet mélységesen szubjektív, egyedi voltának észrevétele boríttatta aztán így össze a szerzőjével. Úgyis mindenkinek más rend a tökéletes... Érzem abban a kötetben ennek ízeit – önkéntelen tisztelgésekben Csajka Gábor Cyprian hatását. Mint mondtam: ő rendezte (volna). Egyetemes igénnyel. És látszik a majdnem tökéletes kötet. A csaknem hibátlan élet és halál rendje. Nem az ünnepé - az egyszerű. A hétköznapé. Aminek gerincgörbítő, valódi súlya van. Elveszett belőle 19, nincs sorrendben a huszadiktól a negyvenedikig – de ez úgy látszik, ilyen. Rendetlen a halál - a magadtól való fosztatás.

Aztán egyszerre elfog egy érzés. Nem tudom, igazam van-e. Észreveszem, ahogy az elejéről elfogynak a szavak is. Az eleje elvétel. Mintha két alkotói lépcsőből csak az egyiken járhatott volna a tetejéig a költő. Megvan a folyamat. A rajzolt ív. Az egymáshoz rendelt történetek íve a végig. S mintha csak akkor kezdte volna elölről elveszejteni belőle a szavakat. Lefaragni a felesleget…

veszettül ugatnak a kutyák

a gyomromba a hátamon át

valaki jön

de nem megyek elé

hallgatom a véremet a

cigarettán

fölhúzott lábakkal ülök

befordul az ajtó

légy spórol a huzaton

kifelé.

Alig ismerik. Ismerjétek! Gyönyörű pontossága nemcsak torkot szorít. Élethez teremt kedvet. Hogy mielőtt elfogy, teljék.

(A kötet egyik legszebb versének variációira rászögeltem a magamét...)

↧

Lakatos István: Óraverzum - Tisztítótűz

January 12, 2015, 9:00 pm

≫ Next: Sárkányok, nyavalygás, Martin

≪ Previous: Csajka Gábor Cyprian: Hard-Kier (hátrahagyott versek)

A Dobozvárosért oda voltam, meg vissza, úgyhogy hatalmas – talán túlzott – várakozással vettem a kezembe az Óraverzumot. Kicsi híján a torkomon is akadt, mint egy nem nyelésre méretezett fogaskerék. Úgyhogy fokozott kíváncsisággal várom a szülői reakciókat, s hogy mit szól mindehhez maga a célközönség. Mert még a Dobozvárosnál is pontosabban belőhető az olvasni épp tudó, könyvnek nekigyürkőző korosztály, aki szerintem ezt a történetet imádni fogja. Aki nem várja el, de jól esik neki, ha apu, vagy anyu néha átvállalja a betűböngészés feladatát, és felolvas. És aki nagyon jól fog mulatni apu vagy anyu megrökönyödésén, ahogy majd nekik is torkukon akadnak bizonyos mondatok.

Úgyhogy ez az ajánló megint (akár a Dobozváros esetében) a szülőknek szól. Kedves szülő! Ne rökönyödj meg olyan könnyen! Jusson eszedbe, milyen élvezettel (s tabukról se tudva) boncoltad élve magad körül a világot, álmodoztál fűszál élére hangyabirodalmat, hógömbbe, hokedli fiókjába királyságot, mennyire nem riasztott (vagy még akár provokált is) a pfúj, a blöe, a „teszed le!” és főleg mennyire bosszantott a „tiszta olaj (kutyanyál, csirketoll, bármi) vagy, azonnal mossál kezet”! Lakatos István megint hallatlan élvezettel pancsol a tocsban meg a locsban, most alkalomadtán a vérben is, és nem megy a szomszédba minden szeretnivalóságuk ellenére morbid és olykor szinte taszító hősökért.

Az Óraverzum bonyolult, mechanikus világegyetemében, az egykor virágzó, ám mára kráterek tarkította felszínével, elvándorló lakosság híján kopár Seon bolygókirálysága hatalmas vendégsereget kényszerül fogadni, mert a bolygó közvetlen közelében vonulnak el a légfellérek, ezek a hatalmas, felhőszerű, lebegő lények. Sereglik is a nép, érkeznek a léghajók Petar lovagjaival, Sigimer kis növésű manóival rakva, jönnek Bor Harbor kikötőjéből, amely az egykori, mélybe taszított Arbor csonka tengelyén terjeszkedik, mint egy magától burjánzó, ipari fémdaganat. Más se kell Mirkónak, Seon ifjú, unatkozó trónörökösének – legalább valami élet költözik (végre, talán) a hatalmas, elhanyagolt palotába, ahol apja, Pongrác király az uralkodásra teljesen alkalmatlanul téblábol, még mindig Mirkó anyját, egykori szerelmét siratva – s a kormányzást (közte a vendégsereg fogadásának minden gondját) húgára, Szaffira és Jeromos úrra, a komornyikra hagyva; annyi minden közt a fia gondjával együtt. Pedig Szaffinak, a gépek és kütyük olajos karú királylányának nagyobb gondja is akad, mint a hülye viccekkel szórakozó Mirkó, vagy az ostoba vendégsereg – többek közt a ki-kihagyó bolygómű, egy friss rejtély és egy szörnyeteg titok, a múltból.

Ez egy igazi, maradéktalan gyerekfantázia. Annak fényével és árnyaival. Fénylik benne a minden igazi mesét jellemző, kegyetlen mesélői önkény. Ez a mese nem akar megfelelni. Tényleg olyan, mint a gyerekfantázia, ami egy kiállított asztali planetáriumba világot képzel, belefejesel a saját képzeletébe - amiről kiderül, óceánnyi mélységei vannak. A parányi világ befelé egész-univerzum, számos lakója lehet, Kökényessy Úr Szenzációs Színészkebelzetének tagjaitól kezdve a légfelléreken és más szörnyeteg nagypapákon át egészen egy epilepsziás kisfiúig. De árnyékot is vet benne az önkény – mint a gyerekfantáziák: mindent beépít, ami eszébe jut, kőzabáló kecskék és osztódással szaporodó nyulak mellett megint s kakit, a pukit (belefingani a telefonba – ez tényleg egyetemes kisfiúvágy lehet…), sőt, a felnőttvilágból beszűrődő képernyőfényt és zajokat; a horrort akár, leszakadó és dédelgetett, mumifikált karokkal, hólyagosra perzselt hősökkel és menthetetlen világpusztulással. Amin alig enyhít, hogy ha elfogy a kolbászjogar, hát parancsol magának az új király másikat…

És egy sorozat első kötete az Óraverzum. Az alcíme Tisztítótűz – jelentem, szerintem inkább bekoszol-kormoz, de sebaj. Bármilyen orrfelhúzó felnőtt kritikám is legyen ezzel a kihívóan, szemtelenül bátor szöveggel szemben, kíváncsivá tett a folytatásra – esetemben a célját elérte. De nagyon kíváncsi leszek, vajon eléri-e ugyanezt a célcsoportnál, akihez szól – a gyerekeknél, akik így mernek és szeretnek fejest ugrani a mesébe, ahogyan Lakatos István. Nagyon kíváncsi leszek, apu és anyu lesz-e elég rugalmas és bátor, hogy hagyja a kíváncsi kezekben ezt a nem kicsit formabontó, a mesélést szabadon, könnyű, fényárnyékos kézzel kezelő kötetet – emlékszik-e a megfelelő helyeken az egykori gyermek magunk fantáziájának felszabadító szabadságára. Mert e kötet sikere szerintem ezen múlik, még inkább, mint a Dobozváros esetében: apun és anyun. Szurkolok nekik, hogy árnyékot ugorhassanak.

Kiadó: Magvető

↧

Sárkányok, nyavalygás, Martin

January 14, 2015, 9:00 pm

≫ Next: John le Carré: Tükrök háborúja

≪ Previous: Lakatos István: Óraverzum - Tisztítótűz

Vigyázat! Spoilerektől hemzsegő szöveg következik!

Jó pár hónapja már a közepén csücsülök. Ülök a sárkányok tánca közepén. És tőlem pireghetnek-foroghatnak – mint ha ott se lennének. Mintha ott se lenne a Sárkányok Tánca az elolvasandó kupac tetején, félbehagyva. Olyannyira félbe, hogy azt hiszem, újra át kell majd lapozzam az elejét, hogy legyen értelme folytatni; azon az előreláthatólag meglehetősen távoli napon, amikor újra el akarom vitetni magam ebbe a világba. Dühít ez – sokáig szerettem ezt a Folyamot, tovább, mint szerintem a legtöbben – de mostanra úgy érzem, teljesen eliszaposodott; az egyre lassuló sodrásban egyre több cselekményágra szakadó, lassuló víz nemhogy nem mos partot, de lassan lerak engem is. Megpróbálom körüljárni ezt az elakadást a zátonyon – magamért főleg, mivel nem szoktam ilyet csinálni. Volt, hogy abbahagytam valamit, becsuktam, kész, pont. Volt, hogy végigszökelltem rajta, átlapozva az unalmas részeket – lelkiismeret-furdalás nélkül. Volt, hogy hónapokig kínoztam magam egy könyvvel, amit egyébként (közben) nagyon szerettem… De ez a zátonyon veszteglés új. Úgyhogy most ezen fogok morfondírozni itt kicsit, hogy aztán hajtás után elszálljon az agyam –fantáziáljak tovább, a még (Martin úr által) meg nem írt okokhoz.

Szóval egyre inkább úgy látom: ez egy bő lére eresztett fricska. Amelynek elsődleges célpontjai a különböző (túlságosan is jól mérhető) olvasói várakozások, a szerkesztői rutin és olykor pontosan lefektetett elvárások: „szabályok” gerjesztette nyesések, mondjuk ki: a tabuk, amikkel egy életen keresztül nyaggatták a rendezők, szerkesztők, producerek és egyéb nyalánkságok Martint, a sorozatírót. Egyre inkább úgy látom, hogy ez egy igen hideg fejjel kitervelt bosszú – meg kell mondjam, pont ennek kapcsán aggódom kevésbé az író egészségéért, azt hiszem a teremtőnek van annyi humorérzéke, hogy ezt végigvárja. (Meg persze azért, mert a sorozat miatt el kellett árulja a béríróknak az utolsó slusszpoént is…) Az jobban zavar e gondolatmenetben, hogy e szerint mi olvasók is csak egy gyengén köszörült mezei nyílvessző lehetünk a Vendettát író vénember kezében – a dolog nem nekünk készül, mi ebben a meccsben nem vagyunk senkik.

Merthogy ha előhűtött fejjel végiggondolom a halálokat, szép egymásutánban, egészen a Sárkányok Tánca leggetvább húzásáig, amivel tényleg kihalt a maradék hősi fantasy is a meséből – hát azt kell mondjam: ezek valamennyien egy-egy tipikus fantasy-tabu szépséges megtörései. Stark lefejezésétől (baszki, milyen bátor) az édes kicsi fia véres nászáig (szó bennszakad…); Brienne fellógatásától (az annya!) Tywin utolsó kielégüléséig (beszarok ba*meg!). Az eddigi irodalom, film kliséit szedi itt hideg fejjel darabokra a mester – aki kiszámítottan váltott formátumot (szabadabb felületre cserélve a csapatmunkát), türelmesen felépítette a könyvek által a brandet és mostanra gründolt magának egy sorozatot, ahol azt csinál, amit csak akar.

Ugyanezzel a gondolatmenettel vizsgálható a cselekmény is. A legtöbb klisét Martin előbb szépen megvalósítja, élvezetes jelenetek egész sorát alkotva – hogy aztán megismételje őket egy másik szereplővel ügyesen kiforgatva. Például több teljes könyvön át építi a legköpnivalóbbra Joffrey-t; aztán kicsinálja úgy, ahogy addigra a Föld Martin-olvasó részének egésze várta el (patkányhalállal, naná) – s miután szinte pontról-pontra ennek ellentett-rendszerét építi fel Robbal, kicsinálja úgy, hogy megrendíti a saját táborát. Megteheti – egy földrengés nem a világ, és ez a cucc tényleg addiktív. És ez még csak a szoktatás eleje szerintem. Nézd meg, ahogyan a jogosan elvárt bosszú sárm-királyfijával Oberynnel elbánt – még többször megkapod ugyanezt a cselekményi bohócbukfencet. Amíg egytől egyig el nem fogynak a hősök…

Mondom - hideg fejjel elkövetett bűncselekmények ezek a könyvek, nem ellenünk ugyan, de nem vagyunk ebben a meccsben tényezők se. Na, szerintem ezt az érzést szokom nehezen, az általában íróilag kinyalt seggű olvasó énem fogadja be nehezen a végbélkúpot. Annyira meg még nem vagyunk, hogy pusztán ezt a nem nekem szóló gesztust élvezzem – szerettem ezt a könyvsorozatot, érzelmi viszonyom volt vele, kell egy kis idő, míg pusztán klinikai érdeklődésből végigolvasom a további szórakoztató tabutörés-ismeretet…

Hajtás után a jövőről fantáziálok – csak saját felelősségre!

Először is: számítok rá, hogy hamarosan verbuválódik majd pozihullasereg is. Kedvenc fattyúnkkal az élen. A halál itt úgyis elég flexibilis. Számítok rá, hogy előbb vagy utóbb minden pozit besoroz, és mivel a jelenlegi nézői-olvasói várakozások is feszítik a folyamatot, ezek közt lesznek a legfrissebben dédelgetett kedvencek, Daenerys sárkányostul (bár lehet, hogy ő utoljára), Bran, Arya (milyen poén volna, ha őt küldenék a Targaryen-csajra…), kedvenc törpém – aki él és mozog, és jófej, az meghal. Ez egyfajta eltúlzott háborús realizmus, és filmes bűnhődésmánia-kritika – csaknem ellen-Tarantino.

Nem tudom, feltűnt-e, hogy a sorozatot helyezem előre. Szerintem Martin mindvégig sorozatot akart, csak a hosszabb úton jutott el hozzá. Maga a könyv is egyfajta sorozat-forgatókönyves szemléletű, lazán fűzött epizódokból több egymást keresztező szálon futó formátum – ha valaki kíváncsi, milyen, amikor Martin könyvet ír, olvassa el a Lázálom című regényt. Eszetlenül Martinos szöveg az is – de feszes, pontos ritmusú, összerántott cselekményű, remek ívet húzó szöveg. Ezért nem tekintem innentől az HBO játékát adaptációnak, és valóban semmi jelentőségét nem látom annak, ha netán jelentősen eltérnek a leírtaktól eztán. Sőt, azt se tartanám különösebb csodának, ha az író a sorozatot folytatná egy ponton túl, a könyvvel. Láttunk már ilyet...

A jelenlegi állásban (sorozatban, könyvben) egyetlen valódi sötét ló van: Baelish. Remekül él túl, rutinból nélkülözhetetlen - de akarni valójában egyetlen dolgot akart mindvégig: meg akarta dugni a fiatal Cat-et. És egy halom gusztustalan ármány árán ezt el is érte - a hölgyet Sansának hívják ugyan, de hamvas szépsége a régi. Nos - ez egy érdekes helyzet: a tipikus Martin-hősök akkor szívnak mindig torokig (pengét), amikor elérték a céljukat... az igazi producerdühítő húzás persze az volna, ha kellemesen megrontott hölgye oldalán a végén ő volna a nyerő - Timi szerint ez is fog történni; ha így lesz, az fantasy-történeti pillanat lesz, valóban.

S hogy szerintem ki lesz a befutó? Ha következetesen megyek az eddigieken, akkor az, aki a legeslegelső tabut törte – gondolkodás nélkül a halálba taszítva egy kisfiút (nem rajta múlt…). Szerintem a tesóbaszó, királyölő, hányingerszőke, aranykezű Jamie-re vár a Vastrón – mert ez a jelenlegi keretben megadható legnagyobb, hitelesen végigfacsarható csavarás; csaknem akkora, mintha egy nagy sorozat végén Voldemortról kiderülne, hogy csak egy még nagyobb gonosz távoltartása végett halálfalt kicsit szegény. És szépen eljutottunk ennek az útnak a feléig – amikor a sárkányok táncolnak, már egészen szimpatikus. Nem járja meg az agyam, hogy a legnagyobb szarkavaró nyerjen – mégpedig azért nem, mert a legelegánsabb befejezés hideg fejjel is egy jóízű, remekül alkalmazott kliséböfögés; megnyugtatásul az addig zabált, gyomrot ülő tabuk után. A producer-szívatás tűréséért nekünk vetett konc. Mint egy pohár kóla a popkornra…

↧

John le Carré: Tükrök háborúja

January 16, 2015, 9:00 pm

≫ Next: Adrian Barnes: Álmatlanok

≪ Previous: Sárkányok, nyavalygás, Martin

„Nincs még olyan kitartó és megfoghatatlan félelem, mint a kémé idegen országban.”

Ha azt hittük, hogy John le Carré minden arcát ismerjük már, tévedtünk: ezzel a - friss regények és nagy klasszikusok újrakiadásai közé becsempészett - ötven évvel ezelőtt íródott, magyarul eleddig ismeretlen regénnyel mutat egy újabbat. Ami nem is különbözhetne jobban a Karla-trilógia vagy az Egy tökéletes kémírójától. Ha nem lenne véresen komoly, azt mondanám, már-már szatíra, amit olvasunk – egy kémszatíra, a titkosszolgálatok legnevetségesebb, legesetlenebb oldalát kidomborítva.

Mert itt már nemhogy hősök, de épkézláb kémek sem akadnak. Csupán egy kiszuperált Részleg, amely a világháború alatti dicsőséges tevékenykedése romjain vegetálva próbálja elhitetni a világgal - s a „menőbb” kollégákkal, lásd: Körönd - hogy van még létjogosultságuk. Kevés sikerrel. Kapva kapnak hát a meglehetősen kétes információn, mely szerint valahol a két Németország határának közelében az oroszok épp atomrakétát telepítenek – hogy az indok, a hely, a megvalósítás módja erősen hihetetlen, az szinte mindegy, ha el lehet adni a gyanút úgy, mint egy kitörőben lévő újabb „kubai válságot”.

A valaha katonai ügyekben utazó Részleg megmaradt kemény magja persze saját hatáskörben intézné a dolgot – még szép, nem ám átadják a nagy fogást a Köröndnek… Hogy sem felszerelésük, sem költségvetésük, sem bevethető ügynökük nincs, látszólag senkit nem izgat különösebben. Összerittyentenek egy paródiába illő csapatot, felhajtanak egy régi ügynököt, aki egyszer már ugyan megjárta, és azóta békén éldegél autószerelőként, de nyilván minden vágya ismét átmenni a hidegre; beadnak a „nagytestvérnek” egy mesét holmi gyakorlatról, amelyhez az készségesen „kölcsönad” néhány eszközt, és indulhat a világmegmentés.

Szokatlan megoldás a szerzőtől, nemde? Az. De hát le Carré nem is lenne le Carré, ha nem csavarna kettőt-hármat a sztorin, és nem dörgölné az orrunk alá (már megint) gúnyos félmosollyal, hogy „csak nem gondoltátok, hogy a titkosszolgálatok világában bármi szent?”. Nem, nem gondoltuk, de ez azért mégiscsak meglep… Mert ebben a világban nincs szükség hidegháborúra, ellenségre, atomrakétára, összeesküvésre – elég a szomszéd hivatalba átslattyogni némi - már elnézést, de - szarkavarásért. A Tükrök háborúja kémeinek kalandjait olvasva könnyen az lehet az ember elképzelése, hogy bizony a különböző „szolgálatok” sem különböznek annyira bármely más munkahelytől – az egyes részlegek itt is éppúgy tesznek keresztbe a másiknak, a különböző osztályok illetékesei éppúgy ölik egymást piszlicsáré apróságokon, mint bármely más munkahelyen. Csak ami máshol egy doboz gémkapocs, itt emberéletekben mérhető…

S mindezt miért? Mert néhány kiszuperált világháborús kém nem tudta méltósággal fogadni, hogy eljárt felettük az idő. Egyfelől valóban rém komikus, másfelől nagyon is tragikus, ahogy a szerző ezeket a valaha jobb napokat látott „hősöket” ábrázolja – leginkább vidéken nyugalomba vonult nagypapákhoz hasonlítanak, akik nem képesek mit kezdeni magukkal a nagy semmittevésben, ezért rendre ósdi történeteikkel és megmaradt relikviáikkal fárasztanak minden kertjükbe tévedőt, miközben útjukat tönkrement kapcsolatok, szétesett családok, elveszített bajtársak szegélyezik. Tán egyetlen általam olvasott regényében sem találkoztam ennyire emberi le Carré-hősökkel – lefoszlott róluk a misztikus „kém-máz” maradéka is: csak egy halom szerencsétlent látunk, aki beáldozta az életét egy homályosan megfogalmazott cél érdekében, melyről kiderült, hogy nem több mint holmi hivatali perpatvar. Lehetne szatíra is, írtam fentebb, ha nem lenne véresen komoly. De persze komoly – épp ettől válik valójában siralmassá a felvázolt kép.

Kiadó: Agave

Fordító: Falvay Dóra

↧

Adrian Barnes: Álmatlanok

November 29, 2014, 10:12 pm

≫ Next: Elif Shafak: A bolhapalota

≪ Previous: John le Carré: Tükrök háborúja

Gondolom, mindenki ismeri azt a nyugtalanító, kellemetlen tarkótáji nyomást, azt a furcsa zsibbadtságot, a szem lüktetését, ami az első álmatlanul árforgolódott éjszaka után még épp hogy jelentkezik, a második után kicsit kellemetlenebb, de két kávéval több azért helyrerázza, a harmadik után meg már rohadt nyomasztó. Ha meg állandósul, akkor egy idő után hajlamosak vagyunk éjjel-nappal sajnálni magunkat, és minden szembejövőnek az arcába tolni, hogy mi nem tudunk aludni. Az álmatlanság zombivá tesz, nincs ezen mit szépíteni. Ám ha elolvassuk Adrian Barnes bemutatkozó regényét, jó eséllyel rájövünk, hogy amit eddig álmatlanságnak hittünk, kismiska ahhoz képest, ha az ember valóban nem tud aludni. Egyáltalán. Nem amolyan „jaj, kétóránként felkelt a macska” vagy „amint félálomba merülök, megszólal egy autóriasztó” módon, hanem egyáltalán nem. Semennyit sem.

Barnes könyvében ez a semennyit sem a kiindulópont. Egy látszólag teljesen átlagos napon a világ lakosságának 99,9%-a arra ébred - vagyis hát nemébred - hogy nem aludt az éjjel egy percet sem. Másnap megint. Harmadnap megint. Aztán kitör a pánik. A boltokban az árak az egekbe szöknek, az emberek egymást tapossák az utolsó konzervért, minden sarkon szekták alakulnak, szükségállapot vezettetik be, megjelenik a katonaság, az áramot és egyéb világi hívságokat lekapcsolják, ki-ki vérmérséklete és vallásos meggyőződése szerint mutogat erre, arra, amarra. Valójában senki a világon nem tudja, mi a jó fene történt. Egyet tudnak biztosan, hála a „szakértőknek” – hogy hat nap alvásmegvonás után bekövetkezik az alvásdeprivációs pszichózis, és a „páciens” szép lassan elkezdi elveszíteni a kapcsolatot a való világgal; négy hét után pedig a test feladja a küzdelmet. A világ négy hétre a zombik játszótere lesz – aztán elnéptelenedik. Hogy utána mi lesz, senki sem tudja – hogy mi lesz azzal a maroknyi még-alvóval, akik éjszakáról éjszakára ugyanazt a túlvilág víziót álmodják, mégannyira se.

Iszonyatosan érdekes és könnyedén átélhető volta miatt borzasztóan nyugtalanító alapötlettel játszadozik Barnes – sajnos azonban a megvalósítás korántsem maradéktalan. Azt hiszem, nagyon mást vártam a könyvtől, egy fokkal könnyedebb és szórakoztatóbb apokalipszist, ehhez képest meglepetésként ért az a nyomasztó és kiszipolyozóan szürke hangulat, ami a lapokból árad. Ez nem világmegmentős poszt-apokalipszis, nem az épülő új világrend, nem egy maroknyi túlélő könnyes-nagyzenekaros egymásra borulása, ez itt a világvége maga. És benne emberek– emberek, akik egy ócska kedd reggellel sem tudnak épkézláb módon megbirkózni, anélkül, hogy egymás torkának ne esnének, hát hogy tudnának a tudattal, hogy mind meghalnak? Elárulom, szarul. A világvége a legrosszabbat hozza ki belőlünk, jobb, ha erre felkészülünk.

Narrátorunk, Paul - a kevés még-alvó egyike - meglehetős értetlenséggel áll az egész szituáció előtt. A szerző legjobb húzása Paul, a már a világvége előtt is kívülálló Paul, aki egyfajta analitikus kíváncsisággal szemléli a körülötte kialakult helyzetet és aki leginkább mintha azt nem értené, hogy mire ez a nagy felhajtás… Az eggyel korábbi világban etimológusként senkit sem érdeklő könyveket író, eltűnt kifejezéseket kutató Paul valamiféle „na és?” attitűddel szédeleg végig a könyvön, néha elszégyelli magát, amiért nem viseli meg valamivel jobban, hogy a barátnője meg fog halni, de úgy általában azt gondolja az egészről, hogy „mind meghalunk egyszer, miért olyan nagy tragédia hogy épp most, épp így”. Érzéketlen? Az. Lehet vele azonosulni? Lehet. Mert most őszintén, ha tudjuk - mert tudjuk - hogy úgyis mind meghalunk, és a világnak az ismert formájában vége, akkor minek erőlködünk azon, hogy a maradék három hétre ki lesz a főnök? Miért feccölünk egy halom energiát abba, hogy magyarázatokat keressünk, szektákat alapítsunk, imádkozzunk ehhez-ahhoz, amikor úgyis mindegy?

„Most úgy gondolom, hogy ha mind a nyolcmilliárdan egyszerűen csak lekapcsoltuk volna a lámpákat aznap éjjel, lefekszünk, és nem izgatjuk magunkat, akkor mindnyájunknak sikerül elaludnunk, és a méregpohár eltűnt volna. De térjünk vissza a földre. Ki hajlandó bármin is nem izgatni magát? Az élet egy var a seben, és nekünk olyan a természetünk, hogy addig piszkáljuk, amíg vérezni nem kezd.”

Sajnos a szerző is addig-addig piszkálja, amíg vérezni nem kezd a története – több sebből. Valahol ott csúszott félre az addig pont nekemvalóankiábrándult és cinikus elbeszélés, amikor a nyugtalanító hangulat nagyon is explicit (majdnem)zombi-apokalipszises vérontásba torkollott, és amikor a narrátor „szarok bele” attitűdjét felváltotta egyfajta küldetéstudat. Szerencsére azért a világmegmentés esete nem áll fenn, messze nem fordul kliséhalmozásba a regény, megmarad a saját, eredeti, átélhető és amolyan bőralattviszketősen irritáló (épp mert átélhető…) történeténél – de az a bizonyos attitűdváltás akkor sem kellet volna. Remek ötlet, közepesen jó megvalósítás, csúcskategóriás nyomasztás – egy biztos: csak akkor olvasd, ha épp nincsenek alvásproblémáid. Ettől jó eséllyel úgyis lesznek…

Kiadó: Agave

Fordító: Farkas Veronika

↧

Elif Shafak: A bolhapalota

January 18, 2015, 9:00 pm

≫ Next: Lauren Beukes: Tündöklő lányok

≪ Previous: Adrian Barnes: Álmatlanok

„Isztambulban, a Cabal utcában áll a valaha jobb időket látott Bonbonpalota.”

Valahogy ahányszor a Bonbonpalotára gondolok, Joanne Harris novellái jutnak eszembe – és nem is csak a Bársony és keserű mandula felszínes asszociációra késztető borítója miatt, hanem mert az édesbús „hétköznapi mesék” angol-francia nagyasszonya és az elsőszámú török női szerzőként ismert Elif Shafak stílusa nem is áll annyira távol egymástól. Sőt – ez a tulajdonképpen „semmikülönös” emberi történeteket szolid misztikummal, az itt-ott már-már vásári szórakoztatást mély mondanivalóval keverő attitűd nagyon is egy tőről fakad. Valahonnan a mágikus realizmustól még innen, de a puszta szórakoztató irodalmon túl…

Shafak Bonbonpalotája történetünk idején már Bolhapalota – a valaha egy korszak és egy balul sikerült házasság mementójaként építtetett szecessziós palota immáron csótányok és egyéb élősködők terepe, melynek falai mellett csak gyűlik, gyűlik a szemét, maga alá temetve mindent. Lakókat, történeteket, szerelmeket, gyűlölségeket, mániákat. Hogy aztán egy ponton kiderüljön, a szemét nem is feltétlenül onnan támad, ahonnan elsőre gondolnánk, s hogy mi szemét és mi nem, az csupán viszonyítás kérdése. (Azért nem kell megijedni, ez nem a Trash, itt a szemét pusztán allegória, annak pedig igazából elsőrangú. Ha az ember meg tudja szokni a csótányokat.)

A lakók legtöbbje már nagyjából hozzászokott – éli a mindennapi kis életét a szeméthalmok és bogárinvázió közepette. Mint Celal és Cemal, akik még egy török szappanoperába illő hangulatú szépségszalont is üzemeltetnek a Bonbonpalota földszintjén – kuncsaftjaik rajongásától körülvéve a meleg fodrász ikerpár igazi kiskakasként uralkodik eme kis szemétdomb felett és fűzi össze a szemünk láttára a szétágazó szálakat. Bár a felszínen nem ők azok, akik összetartják a kaleidoszkóp darabkáit, olvasva a regényt óhatatlanul elfog az érzés, hogy a középpont a fodrászat. Ami önmagában a ház leképezése, kicsiben – ahogy egy ponton a fodrászkellékek is átváltoznak lakókká, egy mesterien szórakoztató „történet a történetben” jelenetet adva.

Persze valójában más fűzi össze a szálakat – az író. Lehetne a nagybetűs Író, aki nem feledi el közölni velünk már az első mondatban, hogy neki bizony „élénk a fantáziája” – hogy mennyire, csak a végén derül ki, amikor már megismertük, összerakosgattuk, szétziláltuk, megráztuk és újrarendeztük a kaleidoszkóp darabkáit. Mert ez a regény minden kinyitásra valami más képet ad. Miként a város – állandóságában is változékony, lüktető, szeszélyes entitás. A Bonbonpalota valójában város a városban – A bolhapalota pedig, bár hősei jóformán ki sem mozdulnak a házból, egy város regénye.

És az emlékeké… Nem is tudom, olvastam-e mostanában szebb, kifejezőbb, ugyanakkor bosszantóbb allegóriát Shafakénál. A regény lapjain minden a szemét körül forog – a fal mellé hányt szemét, a lakások ajtaja elől ellopott szemét, az összeguberált szemét, a megmentett szemét, a felgyűlni-nem-hagyott szemét körül. Ám a sorok között, a szemétrétegek alatt ott lapulnak az emlékek. Az emlékek, melyeket hajlamosak vagyunk gondolkodás nélkül szemétre dobni, eltagadni, magunkba temetni – vagy épp ellenkezőleg, mániásan gyűjteni, körülvenni magunkat velük, általuk élni, átadni magunkat nekik. Belefeledkezni a kincsekbe, az „egyszer még jó lehet valamire” tárgyakba éppúgy, mint a valaha volt boldogságba. És nem vesszük észre, hogy a körülöttünk felgyűlt tárgyak éppúgy képesek megfojtani minket, mint az, ha emlékekbe kapaszkodunk és nem hagyjuk magunkat továbblépni. Ahogy azt sem, hogy a „csak ne húzzon vissza semmi” elve mentén kihajított használati tárgyak éppúgy a kötődésre való képtelenségünk fémjelzői, mint az, hogy egyetlen barátunk egy bernáthegyi.

A Bonbonpalota mintha vonzaná az emlékekkel sajátságos viszonyt ápoló furabogarakat – a kidobott tárgyak megmentőjét, kinek kilétét nem árulhatom el; a válását feldolgozni képtelen, képzelgésekbe menekülő egyetemi tanárt; a mindent maga mögött hagyó, Svájctól Törökországig futó diákot, kinek lakásában szigorúan egy könyv, egy CD, egy bögre, egy tányér található, hogy még véletlenül se jusson eszébe senkinek maradni; a babonás Meryemet, aki képtelen megszabadulni bármitől, ezért két ülőgarnitúra közt kell átkúszni nappalija egyik végéből a másikba. És persze a fodrászokat, kiknek gyermekkori szétválasztása tán a legfájdalmasabb eltemetett emlék, aminek felszínre kell kerülnie. No meg az unokáit dzsinnekről szőtt ősi mesékkel traktáló nagyapát, kinek történetei által a közösségi emlékezet egy – egyfelől elnyomott, másfelől fanatikusan védett, de semmiképpen sem helyén kezelt – szelete is bedugja orrát a Bonbonpalota kapuján.

Mely palota alatt akár szentek is nyugodhatnak – ki tudja. Hisz ahogy a lakóknak, úgy az épületnek, az építtetőnek, a telken feldúlt ősi temetőnek is meglehetnek a maga titkai. Föld mélyére száműzött, szemétre dobott, eltemetett emlékek, történetek, legendák, melyek csak arra várnak, hogy valaki kiássa őket. Elif Shafak könyvének is megvannak a maga titkai – a felszínen hétköznapi sorsokkal operáló, ironikus, kedves, olykor bolondos szórakoztató regénye nagyon is okos kérdéseket rejteget. Csak ki kell ásni őket – hogy megkeressük-e a választ is, rajtunk áll.

Kiadó: Európa

Fordító: Nagy Marietta, Sipos Kata

↧

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

January 20, 2015, 9:00 pm

≫ Next: Alan Hollinghurst: Más apától

≪ Previous: Elif Shafak: A bolhapalota

Időutazó sorozatgyilkos– erre a két hívószóra igen sokan kaptuk fel a fejünket tavaly ősszel, amikor híre jött, hogy a minden hibájával együtt is lenyűgözően eredeti, friss, kíméletlen Moxylandés Zoo City után Lauren Beukes harmadik regényét is olvashatjuk. Hogy a Tündöklő lányok tán nem feltétlenül az, aminek az elhíresült szlogen alapján elképzeltük, csak annak okozhat igazán meglepetést, aki nem ismerte az írónő előző két könyvét. Mert noha valóban egy időutazó sorozatgyilkosáll a középpontban, ez a regény egyszerre több is és kevesebb is mint egy sorozatgyilkosos sci-fi-thriller.

Kevesebb, mert az időutazás jóformán csak díszlet, annak is meglehetősen vázlatos. Nem hogy megmagyarázva nincs, jóformán semmit nem tudunk meg róla – ott van és kész. Egy ház, melynek ajtaja a huszadik századi Chicago tetszőleges évére nyílik, slussz-passz. Miért, hogyan, követ-e bármilyen szabályt, irányítható-e vagy saját akarata van, honnan indult az egész – lényegtelen. És több, mert mindez tényleg nem számít – ez egy vérbeli pszichothriller, egy saját tettei spiráljába csavarodott pszichopatával és az ő áldozataival, akiknek így-is úgy-is meg kell halniuk. Nincs mindent megváltoztató túra a múltba és könnyes megmenekülés. Az időutazás nem segít semmin. Nincs menekvés sem. Csak a mocskos gyilkos van és egy halom halálra ítélt lány, újra meg újra, ismétlődő körökben, ki tudja, tán az idők végezetéig…

Mert igazából nincs idő sem. A harmincas évek Chicagojában veszi kezdetét a történet, tombol a világválság, lecsúszott hajléktalanok gyilkolják egymást halomra kocsmai verekedésekben, az utcákon hömpölyög a reményvesztettek tömege, miközben a bárokban pult alatt ömlik a tiltott szesz, és rádiumfestékkel bevont táncosnők táncolják magukat halálba a színpadon. Őrült egy világ, sötét, kilátástalan, nyomasztó. Tökéletes táptalaj embertelen mocskok kitermelésére – mint Harper. Harper, a divatos sorozatgyilkosok antitézise, akinek nincsenek elnyomott traumái, nincs mögötte gyerekkori bántalmazás, nem megmentenivaló szexi rosszfiú, aki csak arra vár, hogy egy karjaiba omló szépség a jó útra terelje – nem. Ő a meztelen gonoszság, a perverz rosszakarat, akit nem hajt semmi más, mint hogy szenvedést okozzon másoknak. Nincs célja, amiért gyilkol, még csak kielégülése sincs, egyszerűen szenvedést akar okozni. Harper az, aki egyszer csak rátalál a házra, melynek ajtaja más-más időre nyílik, és a „térképre”, mely a lányokhoz vonzza – hogy megölje őket.

A lányokhoz, akik tündökölnek, ahogy a cím mondja – hogy ki mit „ért ki” eme tündöklésből, már az olvasóra van bízva. Nem hősök, nem világmegváltó tudósok, nem egetrengető tehetségű művészek – igazából hétköznapi nők, akik küzdenek, szeretnek, boldogulnak, így-úgy-amúgy, de fáradhatatlanul. Tán ez a fáradhatatlanság az, ami kivívja ellenük a sorsot – hogy nem törnek meg, nem szürkülnek el, nem adják meg magukat a hétköznapok nyomorának? Hogy bíznak, hogy mennek előre? Ez lenne, amit ez a minden szempontból megrekedt, lecsúszott őrült nem visel el? Épp e lányok „hétköznapi tündöklése” az, ami közel hozza hozzánk a könyvet – kellemetlenül közel – mert nehéz azzal takarózni, hogy ’áh, velem úgysem történhet ilyesmi. Frászt nem. Bárkivel megtörténhet, és Beukes ezt pontosan tudja: hogy a gyilkosság igazából ebben az elcseszett világban pont olyan mindennapos dolog, mint a bárányhimlő. Nem ment meg minket sem az átlagosságunk, sem az ellenkezője, ha egy őrült pszichopata feni ránk a kését. És nem, nem mi leszünk azok, akik majd lebeszélik a rosszfiút, hogy ’lécci-lécci ne ölj meg…

Zavarba ejtő és zseniális egyszerre a realizmus, ahogy a gyilkost és magát a gyilkosságokat tálalja a szerző – nyíltan vállalva, hogy célja szembemenni a popkultúrában oly divatos „szexi-gyilkos” ábrázolással. Mert a gyilkosság az nem halálában is vonzó pózba rendezett, makulátlanra sikált női holttest, mellette komor rendőrökkel és kisírt szemű, de gondosan sminkelt gyászolókkal a tévékamerák előtt – a gyilkosság az többnyire kiomló belek, vér és összehugyozott nadrág, fásult rendőrök, akik keménységgel védekeznek a józan ésszel felfoghatatlan borzalmak ellen és gyásztól megtört hozzátartozók. Beukes úgy naturális, hogy nem folyat patakvért, egyszerűen (egyszerűen?) minden szépelgéstől és angolkisasszonyos távolságtartástól mentesen leírja, hogy mi történik, ha valakinek felhasítják a hasát és kidekorálják a környéket a beleivel. Nem lesz utána szexi hulla, az biztos. Kellemetlen szembenézni vele? Igen. Lesznek tőle rémálmaink? Attól függ, mennyire ringattuk eddig illúziókba magunkat. Kell olvasni ilyesmiről? Kell! Mert hiába jófej Dexter, azért nem árt tisztában lenni azzal, hogy a sorozatgyilkosok jó része nem Dexter. Hanem Harper.

S ha mindez még nem lenne elég, Beukes van olyan gonosz, hogy a gyilkosságokat az áldozatok szemszögéből ábrázolja – akik jönnek-mennek a regény lapjain, igazából csak felvillanásokat kapunk belőlük, időnk sincs megismerni őket alaposan, hál’istennek, mert így legalább nem kell megsiratnunk a vesztüket. Bőven elég, hogy a saját gyomrunkban érezzük a kést miközben ők véreznek el a lapokon. Mégis, sajnáljuk a lehetőséget, ami elvész velük – mert hiába vázlatosak, rajtuk keresztül ismerjük meg a női szerepek változását és a különböző életút-lehetőségeket a huszadik század második felének Amerikájában, és Beukes van annyira fifikás szerző, hogy érdekeljen a sorsuk. Nem lesznek belőlük valódi karakterek, de nem is válnak random áldozat-dekorációvá.

És persze ott van Kirby. Az egyetlen tündöklő lány, aki túlélte Harper támadását, és aki, képtelen lévén feldolgozni a traumát, a gyilkos nyomába ered. Újságírótanoncként egy kiégett oknyomozó riporter gyakornokának szegődik, és nyomozni kezd. Naná, hogy maga sem hiszi, mit talál, amikor a különböző korokból az áldozatok mellé dobált totemtárgyakból és a kortalan gyilkosból összeállni látszik egy groteszk kép. De nem áll meg és nem tojik be. Bizonyos szempontból Harper őrületének mása az övé: éppúgy nem állítja meg semmi, nem törődik semmivel, nem számít tér, idő, fizikai korlátok, nem érdekli, hogy egy fantomot üldöz-e vagy egy élő embert, csak megy a mániája után. Drukkolunk neki, mert megérdemelné az elégtételét és sajnáljuk, mert szenved, de ettől még látnunk kell, hogy hasonló őrület hajtja őt is. És vajon hoz-e bármiféle elégtételt, ha elkapja? Megold bármit? Nyugodtabban tud aludni akár ő, akár az áldozatok hozzátartozói? Megállítható-e egy sorozatgyilkos, aki oda-vissza ugrál az időben? Vagy csak egy epizód ez is, aztán kezdődik minden újra?

Bár ez messze nem egy „poénra” kihegyezett könyv, még így is vár minket pofon a legvégén. Mert Beukes itt sem szépít: nem, rohadtul nem old meg semmit ha kinyírod a gyilkost. Attól még ugyanúgy fáj. A szenvedés örök – egy önmagába záródó időhurokban pláne. Nincs olyan, hogy vége.

Kiadó: Gabo

Fordító: Körmendi Ágnes

↧